Zalán, a zebra, aki versenyt futott a viharral

Zalán, a csíkos zebra, a síkság egyik legfürgébb lakója volt. Nap mint nap szaladgált a fűben, gyönyörködve a napfényben szikrázó csíkjain, és élvezte a szabadság ízét. Egy reggel azonban, amint kinézett a domb tetejéről, hatalmas sötét felhők gyülekeztek az égen, és a távolban dörgés rázta meg a levegőt.

– Ma valami igazán különlegeset fogok tenni! – kiáltotta, szemeiben izgalom csillant. – Megpróbálom lehagyni a vihart!

Az erősen fújó szél már előre jelezte a vihar közeledtét, de Zalán szívét inkább bátorság, mint félelem töltötte el. Elindult hát a síkság mentén, futott, amíg csak lábai bírták, és közben a szél éles süvítése egyre hangosabbá vált. A felhők színe egyre feketébb lett, a levegő pedig nyirkossá és nehezebbé vált.

– Gyere, vihar, szedjed csak a lábad! – nevetett Zalán, miközben elrugaszkodott egy nagyobb kőről, hosszan száguldva a nedves fű között. De a vihar gyorsabb volt nála, és hamarosan hatalmas esőcseppek kezdték verni hátát.

Zalán megállt, zihálva, és a szemébe hulló esőcsepp eltörölte a mosolyt arcáról.

– Nem adhatom fel – suttogta, és újult erővel indult újra. De a szél egyre erősebben tombolt, a szembeszél majdnem elvette tőle a levegőt.

Ekkor eszébe jutott nagyapja szava, aki mindig azt mondta: „Az igazi erő nem a gyorsaságban vagy a kitartásban rejlik csupán, hanem abban, hogy mikor nehéz, nem fordulsz vissza, hanem előre nézel, és azt keresed, mi ad neked erőt.”

Zalán mély levegőt vett, és megállt egy árnyékos fák alatt. Ott lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a vihar zaja megtöltsön minden porcikáját. Nem harcolt már ellene, hanem elfogadta, hogy ez a természet rendje.

– Talán nem veled kell versenyeznem, vihar – gondolta –, hanem együtt haladnunk egy úton.

Amikor kinyitotta a szemét, az eső lassan csillapodni kezdett, a felhők szétnyíltak, és az ég ismét kékké vált. Zalán érezte, hogy nem győzte le a vihart, de valami sokkal nagyobbat nyert: megtanulta, hogy a valódi erő nem a gyorsaságból, hanem a kitartásból és az elfogadásból fakad.

Ahogy a nap újra meleg sugarakkal simogatta meg a síkságot, Zalán mosolyogva indult vissza a mezőn át, hiszen tudta, hogy bármi is jön, képes lesz vele együtt futni, nem csak utána.