Viola hercegnő esti kertje
A Hold már magasan ragyogott az éjszakai égen, amikor Viola hercegnő csendben kilépett a palota egyik titkos ajtaján. Mindenki a kastélyban mély álomba szenderült, de ő tudta, hogy a legvarázslatosabb pillanatok csak ilyenkor kezdődnek el. Megindult az erdő sűrű felé, ahol egy rejtett kert várt rá – egy kert, amely csak éjszaka nyílik meg, hogy megteljen életre szóló csodákkal.
Ahogy átlépte a sövényt takaró ezüstös fényű ívet, Viola szeme előtt egyszerre tündöklő, foszforeszkáló virágok nyíltak szét, mintha a csillagokat szórták volna le a földre. Az apró virágok sziromjai lágyan világítottak zöld, kék és lilás árnyalatokban, és olyan illatot árasztottak, amely elbódította az érzékeket. A kis hercegnő megállt, mély lélegzetet vett, majd tovább lépkedett a puha, harmattól csillogó fűben.
– Milyen gyönyörű ez a hely! – suttogta maga elé. – Ilyenkor senki sem látja, csak én és a csillagok.
Mikor tovább haladt, apró, fénylő pöttyei jelentek meg körülötte: álombogarak, melyek szinte lebegtek a levegőben, világító szárnyaikkal varázslatos mintákat rajzolva a sötétségbe. Viola felé repültek, mintha a hercegnő kérését hallgatnák meg.
– Szálljatok ide, kis barátaim! – mosolygott rájuk.
Az álombogarak körbefonva táncoltak vele, puha fényükkel megvilágítva a kert mélyét, mely tele volt még felfedezésre váró titkokkal. Egy hatalmas fánál megállt, melynek levelei ezüstösen csillogtak, s hogyha megérintette volna őket, finom harangszó kíséretében hullámzott volna a levegőben a varázs.
– Tudod, ez a kert azért nyílik csak éjszaka, hogy a napvilág ne zavarja meg az álmaidat – mondta halkan egy búgó, halk hang. Viola megfordult, és látta, hogy egy apró, csillagszemeivel ragyogó tündér áll mellette.
– Te vagy a kert őre? – kérdezte meglepődve.
– Igen, és vigyázok rá, hogy a varázslat soha el ne hervadjon – válaszolta a tündér mosolyogva. – Olyanok vagytok ti, emberek, hogyha nappal látnátok ezt a helyet, elveszítené minden báját, mert a csodák titkokban rejtőznek.
Viola ámulva nézett körül, majd gyengéden megérintette a világító virágokat.
– Köszönöm, hogy megmutattad nekem ezt a titkos kertet. Megígérem, hogy mindig vigyázok rá, és csak álmaimban járok majd itt.
A tündér intett neki, majd az álombogarak ismét körbefonva táncoltak a levegőben. A hercegnő szíve tele volt boldogsággal és varázslattal, miközben visszatért csendesen a palotába, egy titkos kert őrzőjeként, aki tudta, hogy az éjszaka csodái soha el nem múlnak, amíg hisz benne.
