Vilma, a vidra és a tükörfolyó titka
A napsütötte erdő mélyén, ahol a fák lombjai selymesen susogtak a szélben, élt egy játékos vidra, akit Vilmának hívtak. Nem volt hétköznapi vidra, mert mindig kíváncsian figyelte a világot, és szívesen kalandozott messzebbre a megszokott pataktól. Egy nap, miközben egy kis patak mentén szaladt, megpillantott egy csillogó vizű folyót, aminek vize egyáltalán nem oly’ volt, mint a többi.
– Mi ez a folyó? – kérdezte önmagától, ahogy közelebb hajolt a tükörsima vízhez. A víz nem csupán az arcát tükrözte vissza, hanem mintha a gondolatait is láttatta volna vele.
Vilma kíváncsian nézett bele, és látta, hogy a víz tükrében nemcsak a bundáját látja, hanem minden érzését, minden emlékét is. Ott volt benne a játék öröme, a barátság fájdalma, és egy-egy titokzatos pillanat egy régi ismerősről, akit már régóta hiányolt. Ez a barát, Misi, egy kedves kis róka, aki egyszer csak eltűnt az erdőből.
– Talán Misi ide járt – gondolta Vilma, és elhatározta, hogy követi a folyó útját, hátha választ talál a kérdéseire.
Ahogy Haladt, a folyó egyre mélyebbre vezette az erdő sűrűjébe, ahol a fény már csak szelíden csepergett át a lombok között. Az út során a víz minden egyes cseppje újabb titkokat tárított fel róla és barátjáról. Látta Misi bátorságát, a nevetést, amit egykor megosztottak, de ugyanakkor a félreértéseket is, amelyek talán elválasztották őket.
– Néha azt hisszük, hogy csak a külsejünk számít – suttogta Vilma maga elé –, de ez a folyó megmutatja, hogy a lelkünk mindennél fontosabb.
Végül, amikor a nap már lebukott a horizont mögött, Vilma megérkezett egy nyugodt tisztásra, ahol a folyó újra tükrözte az eget, csillogó csillagokkal tele. Ott állt Misi, a kis róka, aki épp ugyanígy kereste a választ a gondolataiban.
– Vilma! – kiáltott fel örömmel Misi, és boldogan futott a barátjához. – Én is rád találtam, Itt vagyunk mindketten, nemcsak kívül, hanem belül is.
A két barát összebújt, és megértették, hogy a tükörfolyó valódi titka nem más, mint az, hogy elfogadjuk egymást a hibáinkkal, örömeinkkel és bánatainkkal együtt, mert csak így lehetünk igazán boldogok és egységben a világgal.
Vilma pedig hazafelé menet úgy érezte, hogy nemcsak Misit találta meg, hanem önmagát is, egy mélyebb, szeretetteljesebb módon, amit a tükörfolyó megmutatott neki. És onnantól fogva minden kalandját úgy kezdte, hogy előbb a saját szívére hallgatott, mert tudta: a legnagyobb kincs a saját lelke mélyén lakozik.
