Tündérszárnyú hercegnő esti repülése
A varázslatos Erdő mélyén, ahol az ágak susogása viszonzásra talál a lágy esti szellővel, élt egy különleges hercegnő, akit Tündérszárnyúnak neveztek. Szárnyai olyan áttetszőek és fénylőek voltak, mint a legfinomabb üveg, minden tolluk apró csillámokkal ékeskedett, amelyek az álomfényekben ragyogtak. Amikor a nap lebukott a horizont mögé, és a hold ezüstös fénye beborította a vidéket, Tündérszárnyú hercegnő lassan kinyitotta szemeit, hogy megkezdje esti repülését.
– Hát, itt az idő, hogy meglátogassam az álomfényeket – súgta lágyan, miközben könnyedén felrepült a friss estéli levegőbe.
Az álomfények nem voltak mások, mint apró, lebegő csillagok, amelyek a sötét égen táncoltak, mintha csak titkos üzeneteket küldenének a fáradt lelőknek. A hercegnő szárnyai suhogtak, ahogy követte a fények útját, kacagó dallamukat hallgatva, melyek behozták a béke és a nyugalom érzését minden sarokba.
Ahogy egyre magasabbra szállt, messze a fák lombjai fölé, a hold árnyékai játszadoztak a fenyvesen, és a csillagok hada körülölelte őt egy varázslatos ölelésben. Ekkor megpillantotta a legfényesebb álomfényt, amely különösen ragyogott a többi között. – Gyere, vezető fényem, mutasd meg az utat – mondta mosolyogva, és követte a ragyogást.
A fény egy titkos tisztásra vezette, ahol a falevelek meghajoltak előtte, üdvözölve a kis hercegnőt. Ott, a tisztás közepén, apró tündérek gyűltek össze, mindannyian izgatottan várakozva egy közös játékra. – Gyere, csatlakozz hozzánk, Tündérszárnyú! – kiáltották.
A hercegnő nevetve csatlakozott, szárnyaival könnyedén körözve, és együtt körtáncot jártak a tisztás közepén, miközben az álomfények még ragyogóbbá váltak körülöttük. Ahogy telt az idő, Tündérszárnyú hercegnő szívét melegség töltötte el, mert tudta, hogy ezek az álomfények mind segítenek ápolni a békét és nyugalmat az erdő minden zugában.
Amikor az éjszaka közepehez ért, és a hold már majdnem a nyugvó pontján állt, a hercegnő tudta, hogy ideje visszatérni. – Köszönöm szépen, kedves álomfények és barátaim – búcsúzott, majd szárnyai susogásával lassan ereszkedett vissza birodalmába, miközben az erdő csendje békés szunnyadásba borult.
Az ágyába érve, amely puha moha volt és illatos virágszirom párna, Tündérszárnyú hercegnő becsukta szemeit, és mosolyogva engedte át magát az álomnak, tudva, hogy egy újabb varázslatos estét töltött a fények között, míg a csillagok őrzői hangtalanul vigyáztak rá.
