Tudor, a bagoly és az időkulcs
Az öreg tölgyfa ágai között, ahol a levelek az ősz színpompájában susogtak, élt egy bagoly, akit mindenki Tudorként ismert. Tudort nem a tolla színe vagy a nagy szeme különböztette meg a többiektől, hanem az a nyugalom és bölcsesség, amit mindig magával hozott. Egy nap, amikor a nap sugarai éppen csak átszűrődtek a lombok között, Tudor egy különös tárgyra lelt a fa tövében: egy régi, díszes kulcsra, amely több színben csillogott.
– Mi lehet ez? – dünnyögte magában Tudor, miközben óvatosan megfogta a kulcsot. – Talán valami varázslatot rejt?
Ahogy forgatta az ujjai között, hirtelen egy halk, csengő hang csendült fel, és a levelek között megjelent egy apró ajtó. Nem egy szokványos ajtó volt ez, inkább olyan, mintha egy mesekönyv lapjai nyílnának ki, és hívnának egy kalandra.
A bagoly kíváncsian lépett közelebb, és a kulcsot bedugta az apró zárba. Meglepő módon az ajtó egybenyílt, és egyetlen szó hagyta el Tudor száját:
– Készen állok.
Amint belépett az ajtón, egy tágas, álomszerű térben találta magát, ahol a múlt, a jövő és a képzelet minden színárnyalata megelevenedett. Ott állt előtte egy hatalmas óra, amely sosem állt meg, úgy ketyegve mutatva az idő végtelen kergetőzését.
– Ez az – mondta egy halk, ismerős hang a fák susogásában – az idő kulcsa. Csak azok használhatják, akik bátor szívvel kérdeznek, akik mernek átjárni az ismeretlenbe.
Tudor elmosolyodott, majd körbejárva az idő órát, felbátorodott, és megszólalt:
– Megváltoztatható a múlt, hogy tanulhassunk belőle? Megpillanthatom a jövőt, hogy felkészüljek rá? Vagy csak a képzeletem határa, ami ezen túl kiterjed?
Az óra enyhén megcsendült, majd válaszoló szavak szálltak elő belőle:
– A múlt az emlékeid könyve, megváltoztatni nem lehet, de új fényben láthatod. A jövő pedig egy virágos rét, amelyre léphetsz, de útjait te szövöd. A képzelet pedig a kulcs maga, amely határtalan, ha mersz kérdezni és álmodni.
Tudor mély levegőt vett, majd szemeiben már csillogott az új tudás lángja.
– Köszönöm – suttogta –, most már tudom, hogy az idő nem ellenség, hanem útitárs, akihez csak bátran kell szólnom.
Ahogy kilépett az ajtón vissza az öreg tölgyfa alá, a kulcs halk csengéssel a lábánál hullott a földre. Tudta, hogy ez a titok most már vele marad, és ha bátorság kell, mindig előveheti, hogy kérdezzen és álmodjon a múltjáról, a jövőről és a végtelen képzeletéről. Az erdő csendje pedig mintha egy titkos dallamot zengne a bagoly bölcs kalandjáról, amely az idő ajtaját nyitotta meg előtte.
