Téli manócsínyek napja
A hópelyhek lágyan hullottak az éjszakai erdőre, miközben a fák koronáján ezernyi jégcsap csillogott, mint apró csillagok. Ebben a varázslatos tél közeledtében megtartották a téli manók legizgalmasabb napját: a Csintalankodás Napját. Egyetlen nap, amikor a kis manók szabadon járhatnak-kelnek az emberek világában, és kedvükre űzhetik tréfáikat.
Mici, a legkisebb manólány, izgatottan toporgott a pihehóval borított avaron. – – Ma eljött a nagy nap! – mondta, szeme csillogott a várakozástól. – Mit fogsz csinálni, Micike? – kérdezte Bence, a legbátrabb manófiú.
– Talán meglátogatom az emberek lakta falut, és elrejtem a kulcsaikat meg a csizmáikat! – kuncogott Mici. De aztán felhúzta szemöldökét: – Még sosem tettem meg túl nagy csínyt.
A többiek csak nevetgéltek, mert minden évben szokásuk volt egy kicsit – vagy épp nagyon – meghágni a határokat. Az erdő legöregebb manójának, Süti bácsinak az előírása az volt, hogy csak apró tréfákat szabad űzni, hogy senki ne legyen nagyon szomorú.
Abban az évben azonban a manók energiája szinte szikrázott, és Miciék elhatározták, hogy megmutatják, milyen ötletes csínyeket tudnak kitalálni.
Ahogy lement a nap, a téli manók szárnyra kaptak, és elrepültek a faluba. Ott aztán elkezdődött az igazán nagy móka.
Mici először az iskolaajtókat tette zárva, de csak kívülről; a gyerekek a reggeli órákban kevesebbet nyögtek a tanulás miatt, de hamar kiderült a trükk. Bence a piac standjain a gyümölcsök közé cserélgette a címkéket, így az alma ára lett ananász áron, és viccesen csodálkoztak a vásárlók.
Ám az egyik manó, a huncut Dorina, túl messzire ment. A falu közepén álló nagy harangot teljesen összekuszálta a kötelekkel, így amikor reggel megszólalt volna, csak furcsa, kocogó hangokat adott ki, amire mindenki meglepődött és zavarba jött.
– – Megálljatok! – hallatszott Süti bácsi szigorú, de aggódó hangja az erdő mélyéről. – Nem szabad átlépni a határt! A csínyek csak játékok, nem bajok!
De Dorina csak a fejét ingatta. – – Csak egy kis móka volt, nem fog senki megsérülni! – mondta diadalittasan.
Aznap késő délután azonban a falu lakói összegyűltek, mert a harangot annyira összekuszálta Dorina, hogy nem tudták rendbe hozni. Így aztán a szokásos harangszó nélkül a napnyugta és az est közt elszabadult a káosz: a lovak megijedtek, a gyerekek nem tudták, mikor szabad hazamenni, és mindenki kissé zavartan bolyongott.
Mici közelebb lépett Dorinához, és halk hangon mondta: – – Dorina, most túl messzire mentünk. A manók csínyének is határai vannak. Nézd csak, mit okoztunk!
Dorina először haragosan válaszolt, de aztán látta a körülötte állók bánatát és zavarát, és lassan lehajtotta a fejét.
Süti bácsi megjelent mellettük, és így szólt: – – Mindenkinek vannak hibái, de a legfontosabb, hogy felismerjük őket és megpróbáljunk jót tenni.
A manók együtt munkához láttak, közösen megjavították a harangot, és Mici apró varázsával visszaállították a rendet a faluban. Este, mikor a harang újra megkondult, mindenki megnyugodott és boldogan bámulta a csillagos eget.
Aznap a téli manók megtanulták, hogy az örömteli tréfáknak is vannak határai, és hogy fontos a felelősségvállalás. Mici pedig szívébe zárta ezt a lecke napot, hogy legközelebb még bölcsebben csínytevősködjön a Csintalankodás Napján.
Így lett a tél még varázslatosabb, és a manók tréfái még szerethetőbbek.
