Téli csillagszüret

Az égen egy téli éjszakán hullócsillagok pihentek meg, mint selymes apró lámpások a sötét bársony takarón. A tündércsapat, amely minden decemberben elindult csillagokat szüretelni, már kész volt az útra. Ez volt az ő különlegessége, mert a földi emberek csak az égre néztek csodálkozva, de ők fel is tudták érni a csillagokat, hogy varázslatot vigyenek a téli estékbe.

Lunella, a legfiatalabb tündér, izgatottan hoppant fel Anyara, a csillagkupola őrzőjének vállára.

– Biztos sikerül ma megragadni azokat az apró fényeket? – kérdezte kíváncsian.

Anya elköszönt, és könnyedén szólalt meg:

– Minden évben így kezdjük, Lunella. A csillagösvény már évszázadok óta a mi tündérútvonalunk, csak idén valami szokatlan történt.

Ahogy átjutottak az égi kapun, fekete köd gomolygott a csillagösvényen. Ez a köd sosem volt itt korábban. Mekkorák is voltak a csillagok, és milyen különlegesek! De most mintha mind elbújt volna, vagy talán elrejtőzött volna a sötétség mögött.

– Nézzétek csak – súgta Lunella –, ez a köd mintha… érezné, hogy figyelünk rá.

Az ösvényen sötét fátyolként lebegett a köd, lassan csavargott körülöttük, mintha el akarná titkolni a csillagokat. Lunella megfogta Anyarát a kezén.

– Mit csináljunk? Hogyan találjuk meg a csillagokat?

Anya lehunyta szemét, mélyen az eget fürkészte, majd így szólt:

– A csillagösvény ősi varázslat, de most a köd, amit egy régi, elfeledett kísértet hajszolt ide, megzavarta az egyensúlyt. Azt kell tennünk, hogy megtaláljuk a kísértet szívének titkát, és megtörjük a ködöt.

– A kísértet? – kérdezte Lunella csodálkozva.

– Igen – bólintott Anya –, egy szomorú lélek, aki egykor maga is csillagszüretelő volt. Elveszette a fényét, és most a ködöt szórja maga köré, hogy senki se lássa a fájdalmát.

Lunella egy pillanatra elcsendesedett, majd eltökélten mondta:

– Akkor segítenünk kell neki! Csak úgy szabadulhat meg a szomorúságától, ha valaki megérti őt.

Így a tündérek nekivágtak a ködös útnak. Közösen énekükben hordozták az ősi fényt, amely áttörte a sötétséget, mígnem a kísértet alakja megjelent előttük, áttetsző és fájdalmas tekintettel.

– Ki merészeli megzavarni a titkomat? – kérdezte halk szavakkal.

– Mi vagyunk a csillagok szüretelői, és látjuk a bánatodat – válaszolta Lunella gyengéden. – Segíteni szeretnénk, hogy visszanyerd a fényedet.

A kísértet lassan közelebb lépett, és könny csendült ki az átlátszó szemekből.

– Én is szerettem a csillagokat, de elveszítettem a bátorságomat, és most itt ragadtam a sötétben.

– Akkor kezdjük el együtt – mondta Anya, és kinyújtotta kezét. – Hadd vezessünk vissza a fényhez!

Az énekük úgy hullámzott körülöttük, mint az első hópelyhek lépte. A köd lassan eloszlott, és a csillagok újra ragyogtak, a kísértet pedig egyre ragyogóbbá vált, míg végül fényes tündérré változott.

– Köszönöm nektek – suttogta. – Most már tudom, hogy nem vagyok egyedül.

Lunella és társai boldogan tértek haza, az égen pedig a csillagok szebben ragyogtak, mint valaha. Azóta a téli csillagszüret nemcsak a fényről szól, hanem a megértésről és a barátságról is, amely még a legsötétebb éjeken is felragyoghat.