Szira, a sárkánygyík, aki virágokat nevelt
Messze-messze, egy magas hegyvidék rejtekén élt egy különös teremtmény, Szira, a sárkánygyík. Teste pikkelyes és szilaj volt, szemei csillogtak, mint a smaragdok, és amikor megmozdult, könnyedén átfutott a sziklák között. Mégis, sokan, akik először meglátták, azt gondolták róla, hogy kemény és zord természetű. Pedig Szira nem így volt. Benn hordozta a legszelídebb szívet, amit csak a világ ismerhetett, mert nem karddal vagy tűzzel, hanem virágokkal szeretett törődni.
Szira apró, ritka virágokat nevelt a maga kis kertjében, amely a hegy egyik árnyas, védett zugában nyílt, ahol a napfény lágyan szűrődött át a lombok között. Ezek a virágok nem akármilyenek voltak: szirmaikban oldódott a reggel harmatának varázsa, illatukban pedig ott lakozott az erdő mélyének békéje. Senki nem tudta, honnan szerezte e virágok magvait, de Szira gondosan ápolta és szeretettel öntözte őket minden nap.
Egyszer azonban fenyegető viharfelhők gyűltek a hegyek fölé, és a légkör megváltozott. A szél vadul süvített, az erdők felől pedig veszélyes morajlás hallatszott. Egy gonosz varázsló szállt le a hegyek közé, hogy elsöpörje a békés vidéket, és rombolását még az állatok is megérezték. Szira, bár szívében megijedt, nem hagyta, hogy félelme irányítsa tetteit.
– Nem hagyhatom, hogy ez a hely elveszítse szépségét! – mondta hangosan magában, és gondolkodni kezdett, miként állíthatná meg a bajt.
Ekkor eszébe jutottak a virágai. „Talán ők segíthetnek megállítani a sötétséget” – gondolta. Lelkesen, munkához látott. Gyorsan összegyűjtötte a legszebb, legerősebb virágokat, és egy különleges csokrát kötötte össze belőlük. Ezek a virágok ugyanis csodás képességük volt: aki megérezte illatukat, az megnyugodott, eloszlott a harag és a félelem, és megérezték a szeretet erejét.
Mikor a varázsló közeledni kezdett, Szira kiállt az útjába, kezében az illatos virágcsokorral.
– Állj meg! – szólt határozottan –, ez nem a helye a haragnak.
A varázsló felnevetett, azt hitte, egy ilyen apróság nem állíthatja meg őt.
– Virágokkal? Hah! Egy varázsló előtt nem állhat meg egy egyszerű növény! – gúnyolódott.
Szira azonban nem hátrált meg. Türelmesen kitárta a csokrot, és a virágok bódító illata először a szélhez hasonlóan finoman, aztán egyre szélesebb körben terjedt szét. A varázsló ajkai egyre nyugodtabban görbültek, szemeiben szelídség gyúlt, és végül lassan, szinte érthetetlen okból, félretette gonosz terveit.
– Mit műveltél? – kérdezte meglepődve.
– Semmi mást, csak szeretet és békét hoztam el neked – válaszolta Szira mosolyogva.
Aznap este a hegyek gyönyörűen ragyogtak, a viharfelhők eloszlottak, és az erdő ismét biztonságban volt. A falvak lakói mesélni kezdtek a bátor, virágszerető sárkánygyíkról, aki nem karddal, hanem egy csokor virággal győzte le a gonoszt. És Szira? Ő még hosszú ideig törődött virágaival, tudva, hogy a szeretet néha apró dolgokban rejlik, és érdemes mindig hinni a szív melegében.
