Rozalinda, a rókalány és a reggeli napcsók
Egyszer volt, hol nem volt, a Zölderdő mélyén élt egy kis rókalány, akit Rozalindának hívtak. Rozalinda minden reggel izgatottan várta a Nap első sugárgyöngyét, amely a fák közé kiszűrődve megvilágította a világot, és lágy, meleg ölelést adott neki. Minden hajnalban úgy érezte, hogy a Nap csókja varázslatos fénnyel tölti meg a lelkét, és ez a varázslat minden nap új csodákat hozott.
Egy borongós reggelen azonban, amikor a felhők szorosan bontogatták az eget, Rozalinda szomorúan nézte, ahogy az esőcseppek lecsúsznak a fák leveléről. – Hol van a Nap? – gondolta magában. – Miért nem jön el, hogy megöleljen minket?
Elhatározta, hogy útnak indul, és megkeresi az elveszett fényt. Átkelve a fák árnyékában, elballagott a folyóhoz, ahol a békák vidáman brekegtek, és a víz csillogó felülete tükrözte a felhőket.
– Békák, tudjátok-e, hol találom a Napot? – kérdezte Rozalinda.
– A Nap mindig akkor jelenik meg, amikor a felhők elpártolnak tőle! – válaszolt az egyik béka. – De most elbújt, mert nem akarja, hogy megszomorodj.
Rozalinda szomorúan bólintott, majd továbbindult az erdő mélyére, ahol egy bölcs öregbagoly ült a fán.
– Ó, Bagoly bácsi! – kiáltott halkan. – Talán tudnál segíteni nekem. Hol találom a Napot, aki elhagyta az eget?
A bagoly lassan megfordította a fejét, és mély, megfontolt hangon szólt. – Rozalinda, a Nap mindig itt van, csak néhány felhő takarja el a fényét. De ha igazán szeretnéd, hogy újra ragyogjon, el kell menned a Felhők Hegységébe.
– De hogyan juthatnék el oda? – kérdezte a rókalány.
– Kövesd az örökzöld fák ösvényét, és ne félj a sötétségtől! – mondta a bagoly, majd folytatta – A haza tulajdonképpen nemcsak a helyet jelenti, hanem azt is, hogy bátorságot gyűjtesz.
Rozalinda megköszönte a tanácsot, és elindult a fák ösvényén. Útja során számos csodás élménnyel gazdagodott: találkozott színes fészkében csicsörgő pintyekkel, és patakot ugrott át, ahol a halak táncoltak a víz alatt. Szívében a bátorsága nőtt, ahogy közeledett a Felhők Hegységéhez.
Amikor megérkezett, a hegyek csúcsán hatalmas felhők tornyosultak. Rozalinda mély levegőt vett, és így szólt: – Én Rozalinda vagyok, a rókalány, és eljöttem, hogy megtaláljam a Napot!
A felhők megmozdultak, és hirtelen kiszínezték az eget. – Miért keresed őt? – kérdezte egy variáció a hangok között.
– Mert a Nap csókja segít békának és boldoggá tesz, és nélküle szomorú vagyok!
Ekkor a felhők egy pillanatra szétnyíltak, és a nap első sugara megmutatta magát. A fény fénye végigáramlott Rozalinda szívén, és ő boldogan táncolt a ragyogásban. – Köszönöm, hogy itt vagy, kedves Nap!
A felhők lassan újra bezárultak, de most már Rozalinda tudta, hogy a fény soha nem hagyja el őt teljesen, mert a nap mindig visszatér, ha igazán várják. A rókalány mosollyal az arcán, szívében melegséggel, elindult haza, ahol a napsugarakat ezentúl mindig magával hordozta, még azokon a borongós napokon is.
Így hát Rozalinda megtanulta, hogy a Nap csókja nemcsak a reggelig tart, hanem a szívünkből fakadva mindig velünk maradhat, ha hiszünk benne. És ekkor az erdő minden lakója tudta, hogy egy új fény ragyogott fel a Zölderdőben, amit egy kis rókalány bátorsága hozott el.
