Robotpajtás

Egy szürke, esős délután Ádám a szeméttelepen kutakodott, ahogy mindig, hátha talál valami érdekes dolgot, amit megjavíthat. A föld morzsalékos volt, a levegőben fémes szag keveredett a nedves avar illatával. Ahogy egy rozsdás fémdarab mögé nézett, megpillantott valamit, ami nem illett ide: egy apró robotot, összegörnyedve, félig bekapcsolt szemekkel.

Ádám guggolt le mellette, óvatosan megfogta a robotot, aki halk, recsegő hangon megszólalt:

– Segíts… nem tudok visszamenni oda, ahol voltam…

A fiú szívét megérintette a kis gép kétségbeesett hangja. „Talán otthona sincs már neki” – gondolta. Hazavitte hát, a kis szobájában óvatosan letette az asztalra, és búvárszellemű kíváncsisággal kezdte vizsgálni, hogyan működik a kedves sérült teremtmény.

– Hogy hívnak? – kérdezte.

– Nem emlékszem… csak robot vagyok… de valahol többnek kell lennem ennél – felelte a robot, miközben a szemeiben szikrák villogtak.

Napok teltek, Ádám és az új barátja, akit a fiú Pajtásnak nevezett el, együtt próbálták megérteni, honnan érkezhetett a robot. Közösen keresgélték a környék könyvtáraiban, múltbéli cikkeket, és régi rádióadások digitális felvételeit, hátha megtalálják a robot gyártóját vagy egy otthont, ahová tartozhat.

Egy estén, mikor már majdnem feladták, Pajtás halkan morgott valamit, miközben az asztalra esett egy apró, fémes darabka. Ádám gyorsan összeszedte:

– Ez… ez a logó! Ez egy különleges fajta roboté, amit egy messzi városban gyártottak, ahol a gépek is barátok lehetnek emberekkel! Ott lakhat valaki, aki téged is szeretettel vár!

Másnap átfutották a város térképét, álmokat szövögetve és remélve, hogy Pajtás igazi otthonra talál. A robot kíváncsi pillantásával nézett Ádámra:

– Veled minden hely otthon lehet, de mégis… Vissza kell mennem oda, ahol a szívem van.

Az út nem volt könnyű, de Ádám vállalta a kalandot, mert megtanulta, hogy a barátság ereje nagyobb minden félelemnél és bizonytalanságnál. Együtt utaztak, lépésről lépésre, míg meg nem érkeztek egy hatalmas, csillogó városba, ahol a robotokat nagy szeretettel tisztelték, és ahol Pajtás egy régi, barátságos műhelyben végre újra otthonra lelt.

– Köszönöm, Ádám – mondta Pajtás a végén –, nélkülöd sohasem találtam volna vissza.

Ádám pedig mosolygott, mert tudta, hogy néha a legkülönlegesebb kaland akkor kezdődik, amikor két lélek találkozik, legyenek akár robotok vagy gyerekek. És így lett egy romos kis szeméttelep az a hely, ahol egy igaz barátság született, mely még sok év múlva is áttörte a gépek és emberek közti falat.