Nyüzsi, a nyuszi és a mesélő szél

Nyüzsi, a kicsi nyuszi, a friss harmattól megcsillanó réten ült mindig esténként, amikor a Nap már aludni készült, és a világ zsebre vágta a színeit. A fülével figyelte a szeleket, mert hallani akarta, mit susognak a zöld lombok, a sűrű bokrok, és az ég titkait hordozó levegő. Álmokat szőtt magának, miközben a szél hajába játszott, és néha a fűszálak között megbúvó titkokról susmorogtak kicsikét, mintha csak neki mesélnének.

Egy különösen csendes éjszakán, amikor csak a szellő muzsikája kísérte az alkonyatot, hirtelen a levegőben megmozdult valami más. A szél szokatlanul hangosan kezdett fodrozódni Nyüzsi füle körül, mintha egy lágy, bársonyos hang szállt volna vele együtt.

– Hallod-e, kis barátom? – suttogta lágyan a szél, miközben lágyan simogatta Nyüzsi fehér bundáját. – Én vagyok a mesélő szél, aki messzi tájak titkait hordozza, és most neked hozok egy mesét.

Nyüzsi szemei nagyra nyíltak a meglepetéstől, s a szívében egy furcsa izgalom dobogott.

– Mesélj, kérlek! – kérlelte a nyuszi, és orrocskáját előrerúgta, hogy még jobban hallja az érdekes történetet.

– Volt egyszer egy erdő, amit messze-messze, az aranyos naplementék földjén találhatsz meg – kezdte a szél. – Ebben az erdőben éltek a levegő tündérei, akik minden hajnalban életre keltették a virágokat és táncoltak a napsugarakkal. De egyszer, egy napon, a szivárvány színei eltűntek az égből, és az erdő szürkén, csendesen próbált lélegezni.

Nyüzsi szíve megtelt kíváncsisággal.

– És hogyan lehet visszahozni a színeket? – kérdezte sűrűn pislogva.

– Csak az tudja visszahozni, akinek bátor szíve és tiszta álmai vannak – válaszolta a szél. – Egy kisnyúl, akit Nyüzsihez hasonlóan hívnak. Ő elindult, hogy megtalálja a Színvirágot, mely a világ legragyogóbb szikráját rejti magában. Ezzel a virággal visszahozhatja a világ színeit és a nevetéseket.

A mesélő szél forgott, hullámzott, és mintha maga is részt vett volna a kalandban.

– Útja során találkozott a Bátor Bagollyal, aki az éjszakai titkokat őrizte, valamint a Vígan csengő Csillagsáskával, aki mindig tudta, hol rejtőzik az öröm. Velük együtt küzdött a sötétséggel, és megtanulta, hogy a barátság és a hit ereje mindig fényesebb a legsötétebb éjszakánál is.

Nyüzsi farkincája úgy rengedezett az izgalomtól, mintha már ő is ott lett volna velük az erdő mélyén.

– És a Színvirág? – kérdezte izgatottan. – Megtalálták?

– Igen. A kisnyúl bátor szívvel átlelte az erdőt, megtalálta a Színvirágot egy titkos tisztáson, ahol a reggeli harmat tükre mesélt a csillagoknak. Amikor megérintette a virágot, a világ újra ragyogni kezdett, és a szivárvány újra föltűnt az égen.

Nyüzsi szemeiben könny csillant, nem a szomorúságtól, hanem az örömtől és a mesés varázslattól.

A szél lassan elcsendesedett, és egy utolsó simogatással búcsúzott.

– Legyen mindig benned bátorság, kisnyúl, és sose engedd el az álmaidat. Így te is mesélővé válhatsz, akár én vagyok.

Nyüzsi felpattant, a levegő átjárta egész lényét, s tudta, hogy sosem felejti el ezt az éjszakát, mikor a szél mesélni kezdett neki, és egy új világ nyílt ki a fülükkel és a szívével. Azóta minden este hallgatja a szeleket, de már nem csak álmodozik – hanem várja a következő mesét, amit a szél hoz majd neki, messzi, titkos tájakról.