Naplemente hercegnő és az esti fények

Az ég alján aranyszínű sugár csordogált, mintha maga a nap búcsúzna el a világtól. Naplemente hercegnő a palotájának legmagasabb tornyából nézte, hogyan süllyed a napkorong a horizont mögé. Haja omlott, mint az olvadt méz, és az estélyi ruhája színei a narancs, a rózsaszín és a bíbor árnyalataiban játszottak. Most kezdődik csak a varázslat, gondolta.

Egy-egy óriási lámpás volt nála, tele szivárványfényű gyertyákkal, amelyek csak arra vártak, hogy életre keljenek. Naplemente hercegnő lágy mozdulatokkal meggyújtotta az első lámpást, amely hirtelen felragyogott, és az ég aljáról ránézett a világra, mintha köszöntötte volna a földet.

– Indul a fényséta! – lehelte a levegőbe, és elindult a palotából. Cipői halk koppanással érintették a köveket, és útján mindenhová jött vele a fény tánca.

Elsőként egy távoli kis faluban gyújtotta meg a kis házak előtt a lámpásokat. A falusi gyerekek kipattantak az ajtókon, és ámulva nézték, ahogy a fény lassan átfürdette az utcákat.

– Nézzétek csak, ahogy világít a sötétben! – kiáltotta egy kisfiú, miközben kart fogott a testvérével.

Naplemente hercegnő megmosolyogta őket, és tovább sétált. Egy erdő szélén megállt, ahol a fák árnyékai már hosszúra nyúltak. Ott is gyújtott egy lámpást, amely azonnal rájuk szórt apró, meleg fénypöttyöket. A fák között megbújt állatok előmásztak a bokrokból, mosolyogtak, és figyelték a csodát.

– Ilyenkor a világ a legszebb – mondta a hercegnő, aki szívében érezte, milyen fontos a fény a sötétségben.

Ahogy tovább haladt, a főváros utcáit is bejárta. A magas házak között kifeszített lámpások lágyan remegtek a szélben, és az emberek arcán megjelent a béke és a csodálat. Egy idős férfi állt egy padon, és így szólt hozzá:

– Köszönöm, hercegnő, hogy megvilágítod az estéinket. E nélkül oly üres lenne a világunk.

– Az éjszaka nem az ellenségünk – válaszolta Naplemente hercegnő –, hanem egy új kezdet, amelyben a fény még ékesebben ragyog.

Mikor minden lámpást meggyújtott, megállt a hegytetőn, és lenézett a világra. Ott sorakoztak a fények, mintha apró csillagok szálltak volna alá a magasból, hogy kísérjék az embereket álmaik országába.

A hercegnő hosszasan nézte ezt a látványt, és tudta, hogy másnap ismét eljön majd, hogy újra és újra meggyújtsa a világ esti fényét.

– Jóéjt, világ – suttogta végül, miközben visszahúzódott palotája falai közé, hogy nyugovóra térjen az est csókjával.