Muki, a mókus és az elveszett makkok kincse

Muki, a játékos mókus, a napfényes erdőben élt, ahol a fák ágai között ugrálva töltötte mindennapjait. Barátai, Mira, a kedves harkály, és Benny, a segítőkész nyúl mindig mellett álltak, ha kalandokra vágytak. Muki igazi kincsvadász volt, ami nem meglepő, hiszen a mókusok egyik legnagyobb öröme a télire gyűjtött finom makkok felfedezése és eltakarítása volt.

Egy reggel, mikor Muki felébredt, csillogó szemekkel gondolt a télire tartogatott kincseire. Izgatottan pattant le a fáról, és a többi mókussal együtt nekilátott a gyűjtögetésnek. Édes, lágy gesztenyék és szelíd makkok sorakoztak a fák tövében, és Muki több jókora falatot is bespájzolt.

De amikor hazaért, a kunyhója előtt megdermedt. A makkok, amiket gondosan elrendezett, eltűntek! Muki zavarodottan forgatta a fejét. – Hol lehetnek a makkjaim? – kérdezte önmagától, és gyorsan a barátaihoz szaladt.

– Mira, Benny! Segítsetek nekem! Eltűntek a makkok! – kiáltotta, miközben reszketett a feszültségtől.

– Ne búsulj, Muki! – felelte Benny, a nyúl bátorítóan. – Összefogunk, és nyomozunk!

– Igen, ki kell derítenünk, hol voltál az utolsó gyűjtögetésnél! – mondta Mira, miközben a csőrét megtörölte.

A hármas elindult az erdő irányába, ahol Muki utoljára gyűjtött. Ahogy a tisztásra értek, Muki a földet bámulta, próbálva megállapítani, merre járt. Az erdő csendes volt, csupán a levelek zizegése hallatszott.

– Nézd! – kiáltotta Mira, hirtelen felrepülve. – Itt van egy nyom! Ezt egy egér hagyta hátra!

– Akkor irány a kísérőnk! – szólt Benny, és Muki követve őt, elindult a nyomok mentén.

Ahogy haladtak, egy szép, régi tölgyfa alatt megálltak. Muki hirtelen felismerte, hogy ez a fa nem volt ismeretlen számára. – Itt szokott a régi erdei rabló, a Garabonciás lakni! – súgta reszkető hangon.

– Ő biztosan tud valamit! – mondta Mira, bátorságot gyűjtve.

Muki döbbent, de kénytelen volt bízni a barátaiban. Közösen körülnéztek a hatalmas fa körül, és a következő pillanatban Garabonciás előlépett a rejtekhelyéről.

– Mit akartok, erdei jómadarak? – kérdezte flegmán.

– A makkjaink eltűntek, és hallottuk, hogy te valamit tudsz róluk! – felelte Muki, sárgás szemeiből a bátorság áradt.

Garabonciás hunyorogva nézett rájuk. – A makkjaitokat? Nem láttam őket. De tudjátok, ha egy szolgálatot tesztek nekem, talán segíthetek! – mondta, miközben elővarázsolt egy fényes kulacsot a földből.

A barátok egy pillanatra összenéztek, majd Benny válaszolt: – Milyen szolgálatról van szó?

– Éjjel a varázslatos éjszakai fák között elrejtőzöm a kincsemet, és ha megtaláljátok, akkor megmondom, hová tűntek a makkjaitok!

A barátok bólintottak. Muki, Benny és Mira együtt siettek el a régi tölgyfához, és a holdfény alatt elrejtették a Garabonciás kincseit. Feszülten várták, mit bölcs barátjuk mond.

Amint megérkeztek hozzá, Garabonciás egy széles mosollyal nézett rájuk. – A makkokat egy kis mókusgyerek csengette el, őt városban találjátok!

Muki, Benny és Mira nagy elhatározással indultak a városba, ahol a mókusgyerek hazájának szívverése hallatszott. Miután hosszú utat tettek meg, végül rátaláltak a mókusgyerekre, akinek szemeiben a kíváncsiság csillogott.

– Kik vagytok? – kérdezte a kis mókus.

– Mi a barátaid vagyunk, és a makkjainkre van szükségünk! – mondta Muki határozottan.

A kis mókus gesztenyékkel és makkokkal teli zsákot hozott elő. – Én csak egyet akartam belőlük! – válaszolta bocsánatkérően.

– Emlékezz, hogy a megosztás az igazi kincs! – szólt Muki, mire a kis mókus bólintott és azonnal mindhárman megfogták a kezüket.

A négy mókus, együtt, boldogan indultak vissza az erdőbe, ahol Garabonciás már várta őket, és megsütötte a legfinomabb makktortát, hogy megünnepeljék a barátságot, a beszerzett kincset és a közös kalandot.

Így Muki, a mókus továbbra is játszott és gyűjtögetett, de most már tudta: a barátság mindig a legnagyobb kincs.