Esti mese ovodásoknak
A rigó és az orgonabokor
A rét fölött éppen virradt a hajnal. A fűszálakon ezernyi harmatcsepp csillogott, mintha apró üveggyöngyökkel szórták volna tele a földet. A levegő lágy volt és illatos, mert a rét szélén állt egy öreg orgonabokor, amely minden tavasszal lila és fehér…
A pipacs, aki túl piros volt
A nyári rét puha szélben ringatózott, mintha láthatatlan tenger hullámai mozdítanák meg. Fűszálak hajladoztak, apró százszorszépek hunyorogtak a napfényben, és kék búzavirágok bólogattak komótosan. A rét közepén azonban állt valaki, aki sehogy sem találta a helyét. Egy pipacs volt az.…
A rügyek tanácskozása
A tél már csak emlék volt a föld alatt, de odafent, a kert fáinak csupasz ágain még mindig a hideg csend üldögélt. A szél néha végigsimított a kérgen, mintha ébresztgetné a szunnyadó rügyeket, de azok még szorosan összehúzódva kapaszkodtak az…
A patak felszabadulása
Az erdő mélyén, ahol a fák koronája úgy borul össze, mintha titkot rejtegetnének az ég elől, ott szunnyadt egy patak a hó vastag takarója alatt. Jégpáncélja áttetsző volt, mint egy óriás kristály, s a felszíne úgy csillogott a téli napfényben,…
A napfény visszatérése
A dombok ölelésében megbújó rét hosszú hetek óta szinte sóhajtozott a szürke ég alatt. A felhők vastag takarója úgy borult rá, mintha sosem akarná többé elengedni. A fák ágai csöndesen álldogáltak, a patak lustán csordogált, és még a szél is…
A hó utolsó őre
Az erdő szélén, ahol a fák még hosszú árnyékot vetettek a rétre, ott pihent egy apró, makacs hófolt. Már mindenütt zöldellt a fű, a patak csilingelve szaladt a kövek között, és a nap aranyszínű ujjaival simogatta a földet. De ő…
A rét első zöld mosolya
A tél hosszú volt azon az esztendőn, olyan hosszú, hogy még a szél is belefáradt a süvítésbe. A rét vastag, fehér takaró alatt aludt, s a hó olyan szorosan simult rá, mintha soha többé nem akarná elengedni. A fák csupasz…
A nap és a felhő békülése
Az ég azon a reggelen szokatlanul zaklatott volt. A Nap aranyló korongja már korán felkúszott a látóhatár fölé, sugarai büszkén simogatták a dombokat, mezőket és a még álmos folyót. Ám a magasban egy szürke, bodros felhő komoran gomolygott, és egyre…
A hó alatti kert reménye
A falu szélén állt egy elfeledett kert, amelyet már évek óta nem látogatott senki. A rozsdás kapu ferdén lógott a zsanérján, a kőösvényt benőtte a gaz, s a kis kút is némán, cserepes ajkakkal várta, hogy valaki újra vizet húzzon…
A madárdal első hangja
Az erdő még a tél utolsó álmát aludta. A hó már csak foltokban kapaszkodott a mohás kövekhez, mint egy feledékeny vándor, aki nem találja az utat hazafelé. A fák csupasz ágai csöndesen zörögtek a hajnali szélben, s az ég alja…
A fák ébredő álma
Az erdő mélyén, ahol a hajnal mindig egy árnyalattal zöldebbnek tűnik, mint bárhol máshol, állt egy hatalmas, kérgében repedezett, mégis méltóságteljes tölgy. Törzse olyan vastag volt, hogy öt szarvas sem érte volna át, lombja pedig, amikor kiteljesedett, zöld boltozatként borult…
A jégcsap búcsúja
A tél abban az évben különösen komolyan vette a dolgát. A háztetők vállán vastag, fehér paplan pihent, az ereszekről pedig jégszobrok csüngtek alá, mintha egy óriás finom kristálycsillárokat akasztott volna az emberek házaira. Az egyik eresz alatt, egy csendes kis…