Menta, a macska és az idő nélküli kert
Menta, a kis szürke cicalány, aki szeretett a napfényben lustálkodni és a levelek suhogását figyelni, egy szép reggelen különös helyre tévedt. A sétája során ráakadt egy eldugott kerítésen átívelő kapura, amelyet vastag, zöld indák fontak körbe, és különös virágok illata szállt a levegőben. Az áthatolhatatlannak tűnő bozót mögött egy kert rejtőzött – egy olyan kert, ahol az idő mintha megállt volna.
Menta óvatosan átlépett a kapun, és rögtön észrevette, hogy minden csendes és nyugodt. A virágok színei ragyogóbbnak tűntek, mint valaha, a fák levelei pedig csak úgy csillogtak a napon. Egy különös, aranyszínű óra állt a kert közepén, de a mutatói mozdulatlanul pihentek. Menta kíváncsian körbeszimatolta a virágokat, és hirtelen egy halk hangra lett figyelmes.
– Üdvözöllek, Menta – szólt egy puha, meleg hang. – Ez a kert az idő nélküli hely, ahol minden pillanat megmarad.
A cicalány meglepődve nézett körül, és meglátott egy apró, szőke lényt, aki pontosan olyan finoman mozgott, hogy akár egy álomnak is hihette volna. Az lény ragyogó szemei tele voltak békével és szeretettel.
– Miért állt meg itt az idő? – kérdezte Menta kíváncsian.
– Mert itt megőrizheted azt, amit a világban elveszíteni féltesz – felelte az apró lény. – Itt megállnak a változások, a fájdalmak, a veszteségek. Csak akkor maradhatsz, ha igazán készen állsz rá, hogy ne múljon el semmi.
Menta leült a lágy fűben, körülötte táncoltak a fény sugarai, és átölelte a csend. De egyre jobban eszébe jutott a nagyvilág, ahol születtek új napok, ahol a barátai várták, és ahol a változás, bár néha ijesztő, mégis hozzátartozott élethez.
– Ha maradok – gondolta magában –, sosem fogok új kalandokat átélni, nem hallom majd a madarak énekét, és sosem találkozom új barátokkal. De ha elmegyek… szomorú leszek, hogy itt hagyom ezt a békét…
Az aranyszínű óra továbbra is mozdulatlan maradt, mintha türelemmel várta volna a választ. Menta mély levegőt vett, és felállt.
– Köszönöm a kertnek és neked ezt a csodát – mondta, és a hangjában ott remegett a józanság és az álmok tisztelete. – Választanom kell. Visszatérek oda, ahol az idő folyik, a változás hozzám nő, és minden új nap egy lehetőség.
Az apró lény mosolyogva bólintott.
– A legbátrabb választás az, ha elfogadod az időt, ahogy van. Gyere vissza bármikor, ha megpihennél.
Menta hátrafordult még egyszer, hogy megcsodálja a kert varázsát, majd kilépett a kapun. Ahogy a világ visszazuhant a megszokott növényillatú levegőjébe és a madarak zengő dalába, Menta tudta, hogy sosem felejti el az idő nélküli kert békéjét, de most a saját útját kell járnia, ahol a változás és az álmok egyszerre élnek.
