Lili, a pillangólány, aki táncolni tanított a szellőt
Egyszer volt, hol nem volt, egy csodás zöld rét szélén, ahol a nap fénye aranylóan csillogott, egy különleges kislány élt, akit Lilinek hívtak. Lili nem volt átlagos gyermek. Ő a pillangók világából érkezett, és szárnyai, bár nem csillogtak ragyogó fényben, egyedi mintázatukkal és színükkel mégis mágikus vonzerőt sugároztak.
A réten élő pillangók mindennap versenyt rendeztek, hogy ki képes a legszebben táncolni. De Lili nem akart részt venni a versenyben. Ő másra vágyott: hogy a szellőkkel táncoljon, és megtanítsa őket az élet igazi örömeire. A szellők, a rét természetes szellemei, szabadon repkedtek, de sohasem táncoltak. Mindig csak figyeltek, eltűntek, majd újra megjelentek, de a tánc sosem fonódott össze velük.
Egy nap, amikor a nap sugarai kicsit erősebben sütöttek, Lili elhatározta, hogy változtat ezen. Ahogy a réten körbeszálltak a szellők, megszólította őket:
— Szellők, gyönyörű lények, miért nem táncoltok velem?
A szellők megálltak, és csodálkozva ránéztek. Az egyik, aki a legkisebb volt és telve izgalommal, így szólt:
— Mi sosem táncoltunk, mert nem tudjuk, hogyan kellene.
Lili biztató mosollyal válaszolt:
— Ne féljetek, én megmutatom nektek! A táncnak nincs szabálya. Csak érezni kell, és a szív azt a ritmust mondja meg.
A szellők kíváncsian körbeállták Lilit, várva, hogy mit tesz. Lili lágyan felrepült, és a szárnyaival szépen ívelt alakzatokat rajzolt a levegőbe. Mozgása olyan volt, mint a víz áramlása, a virágok tánca, és ahogy a fák levelei susogtak. A szellők elbűvölve figyelték, amint Lili a rét közelében barangolt a fák között, elhozva magával a tavaszi fuvallatokat.
— Most ti jöhettek! — mondta Lili, miközben lágyan egy kört alkotott az égen. — Csak kövessétek a szívveréseteket!
A szellők, bátorságot merítve, megragadták a pillanatot, és lassan repülni kezdtek. Eleinte ügyetlenkedtek, néhányuk össze is zavarodott, de Lili nevetve bíztatta őket:
— Tartsatok bátran! Minden lépés egy új lehetőség!
Ahogy telt az idő, a szellők egyre jobban belejöttek a táncba, és szárnyaik zene főszereplőiként lebegtek az aranyló napfényben. A rét egyszer csak megelevenedett, a szellők és a kis pillangólány együtt táncoltak az égen. A nevetés és a boldogság ölelte körül őket, és a fák is megmozdultak a dallam ritmusára.
Miután a nap lenyugodott és a csillagok fénye megbillent az égen, a szellők hálás szívvel fordultak Lilihez.
— Köszönjük, Lili! Megtanítottál minket arra, hogyan éljük át a tánc varázsát.
Lili boldogan mosolygott, tudta, hogy a tánc nem csupán mozdulatok sorozata, hanem az érzelmek és az élet ünnepe. A szellők elrepültek, hogy meséljenek a rét másik végén, s Lili szívében boldogsággal telve tudta, hogy nemcsak ő tanított nekik, hanem ők is neki.
Többé a szellők nem csak nézők voltak a réten, hanem a tánc élő részei, és minden nap újra és újra megélték a csodát, amelyet Lili hozott el nekik. E csodás barátság és a tánc örökre összekötötte őket, átrajzolva a rét varázsát. Így Lili, a pillangólány, aki táncolni tanított a szellőt, az öröklét boldogságát élte meg minden nap.
