Léna, a leopárd és az elveszett dallam
– Mindenki azt mondja, hogy csodálatos hangom van – sóhajtott Léna, miközben az erdő szélén állt, de most csak egy halk, szinte tapinthatatlan csend vette körül. Egy napon egyszerűen elnémult, mintha a dallamok vele együtt szálltak volna el a levegőben.
Az erdő mélyén, ahol a fák lombjai összeértek, és a hold fénye finoman hunyorított át a sűrű ágak között, megmozdult egy árnyék. Egy leopárd, a bundája aranyló foltokkal játszadozott a holdfényben, lépte könnyed volt, és szemeiben rejtélyes ragyogás.
– Léna – hívta a leopárd lágy, mégis határozott hangon. – Hallottam, hogy eltűnt az éneklésed. Az elveszett dallam valójában nem csak hang, hanem valami, ami mélyebben él benned.
– Tudod, hogy mi lehet az? – kérdezte Léna, miközben a szívében apró reménysugár ébredt.
– A dallamod nem veszett el, csak elbújt, mint egy titkos kincs, ami csak akkor mutatja meg magát, ha megtalálod az utat hozzá. Az erdő szívében, a Fényforrás mellett, meg kell keresned.
– Megyek veled – mondta határozottan Léna. Összeszedte minden bátorságát, és együtt indultak az évszázadok óta őrzött erdő felé, ahol a csillagok meséltek az elfeledett varázslatokról.
Az út során hallották a szellő suttogását, ami mintha a rég elveszett dallamot próbálta volna újra megformálni, hallották a patak csobogását, amely egy titkos zenét ejtett a levegőbe. A leopárd vezette őt, léptei egészen csendesek voltak, mintha nem szeretnék megzavarni a természet legfinomabb hangjait.
Végül elérték a Fényforrást, ahol a víz tiszta, fénylő és élő volt, mintha minden percben új dallamot faragott volna a világba.
– Nézd csak – súgta a leopárd, „a dallamod itt rejtőzik, nem a hangodban, hanem a lelkedben, amit csak a szíveddel hallhatsz meg.”
Léna lehunyta a szemét, mély levegőt vett, és hallgatózott. Egy puhán hömpölygő dallam kezdett rezegni a csend mélyén, egy hang, ami nem a füleknek szólt, hanem a szívnek.
– Hallom! – lelkendezett halkan.
– Ez az – mosolygott a leopárd –, és most, hogy ráleltél, egy új világ vár rád, amelyben az ének nem pusztán hang, hanem a lélek legszebb titka.
Léna érezte, hogy a dallam belőle fakad, átszövi minden porcikáját, és az erdő, a csillagok és a leopárd is vele énekelnek. Nem hangzott ki a szó, de minden, ami fontos volt, kimondatott a csend zenéjében.
– Köszönöm – lehelte lágyan. – Most már tudom, hogy az én dallamom bennem él, és soha el nem veszhet.
És így Léna, a leopárd társaságában, újra énekelt, de már nem csak hanggal, hanem a lélek dallamával, amely örökre összekötötte őt a világ csodáival.
