Kata, a kiscica és a csendváros
Kata, a kiscica, egy napsütötte reggelen bandukolt az erdő mentén, amikor a szemébe tűnt egy különös város. Olyan volt, mintha a fák mögött egy titokzatos, csendes hely rejtőzne, ahol még a levegő is szinte mozdulatlan volt. Gyermekien kíváncsi léptekkel közelebb lopakodott, s egyszer csak belépett a város kapuján.
De mintha varázslat sújtott volna le, egyetlen hang sem ütötte meg a fülét. Nem hallotta a madarak csicsergését, nem háborgott a szél, még az emberek sem beszéltek – vagy ha igen, nem hallottak belőle egyetlen szót sem. A házak között járva csak az állott levegő csöndje és a csend városának titokzatos nyugalma vette körül.
Kata először megijedt. – Hol vagyok? – kérdezte magától halkan, de ez a kérdés is csak a fejében csengett vissza. Nincs válasz, nincs hang. Minden olyan szürkésnek, élettelennek tűnt. Benyitott egy kis házba, ahol egy idős vakond ült asztal mellett, de csak a fejét ingatta lassan, és az arcán semmiféle érzés nem jelent meg. Semmi szó nem szökött ki ajkain.
Kata úgy döntött, megpróbál segíteni. Eszébe jutott, hogy a nagymamája mindig azt mondta neki: a nevetés a legvarázslatosabb hang a világon, és bármilyen sötét helyet képes átjárni. Megszédült a gondolattól, hogy itt talán tényleg csak egy nevetés hiányzik.
Először csak cidrizett, aztán egy csipogó hangot adott ki, majd egy kis dorombolással próbálkozott. Végül egy apró kacajt eresztett meg, ami olyan volt, akár egy kis csillagszóró az éjszakában. És ekkor hirtelen kissé megmozdult valami a levegőben.
Egy férfi felemelte a fejét egy padon, majd lassan megnyitotta a száját, és csendesen megkérdezte: – Mi ez a hang?
– Nevetek – felelte Kata, s a hangja elsőként tört át a csend falán.
A város lakói elcsodálkozva néztek egymásra, majd hirtelen egy apró nevetés bontakozott ki. Egy kislány kacagása, egy öregember mély, melengető mosolya, egy gyermek hangos sikolya. A csendváros lassan, mint a jég olvadása, megtelt hangokkal, szavakkal, dalokkal és nevetéssel.
– Nézd csak, milyen csodás! – kiáltotta a vakond, és most már szavai is életre keltek, a levegőbe szálltak, mint könnyű lepke.
Kata megérezte, hogy szíve boldogságtól dobog, és hogy a nevetése nemcsak a várost változtatta meg, hanem őt magát is. Most már tudta, hogy a hangok ereje varázslatot rejt, s hogy bármelyik pillanatban képes visszahozni maga köré az élet zenéjét.
Mikor eljött az idő, hogy ismét útra keljen, megígérte a város lakóinak, hogy mindig visszahozza nekik a nevetést és a hangokat, ha azok újra elnémulnának. És így történt, hogy Kata, a kiscica, nemcsak egy csendes városba lépett be, hanem egy szeretettel és életörömmel teli kalandnak is részese lett, amely örökre megváltoztatta a várost és önmagát is.
