Jázmin, a jávorszarvas, aki szivárványt keresett
Egy hajnalon, mikor a harmatcseppek még gyöngyökként csillogtak a fűszálakon, Jázmin, a kíváncsi jávorszarvas felébredt egy különleges álomra. Álmodta, hogy átsétál egy csodaszép szivárványon, mely színes ívével összeköti az ég kékjét a föld zöldjével. Ez a vágy éltette szívét, és elhatározta, hogy egyszer ő is megvalósítja.
Jázmin összegyűjtötte hűséges barátait: Lilit, a bátor mókust, Pannit, a bölcs baglyot és Fecskét, a vidám békát. – Gyeretek, – szólt hozzájuk Jázmin –, láttatok már szivárványt közelről? Én szeretném megtalálni a végét, mert azt mondják, ott csoda lakik.
– Küldetésre indulunk, – csattant fel Lili, minden hisz a kalandban. Panni pedig a fák ágai között körözve így szólt: – Az ég madara őrzi a titkokat, talán segít nekünk.
Így hát útnak indultak, átvágtak zöld erdőkön, patakok fölött ugrándoztak, s figyelték az égen megjelenő szivárványt, amely olykor csíkjaival vezetett, olykor pedig elrejtőzött az esőfelhők mögött.
Együtt kúsztak felfelé a hegyoldalon, ahol a szivárvány éppen az egyik tisztás végén érkezett. Jázmin izgatottan szaporázott előre, de a tisztás üres volt. Sem kincs, sem titok nem történt. Lili egy fa mögé pillantva nevetett: – Talán nem kincs van, hanem valami más! Panni, a bölcs bagoly így felelt: – A szivárvány talán nem egy tárgy, hanem maga az út, amit együtt teszünk meg.
A barátok elgondolkodtak, majd egyszerre nevettek. Nem a végén találták meg a csodát, hanem az utazásuk közös örömében, a megosztott pillanatokban. Jázmin végül azt mondta: – Lehet, hogy sosem lépek át egy szivárványon, de a barátaim társaságában minden pillanat varázslatosabb, mint bármilyen csoda a világon.
Ahogy a nap lement, a szivárvány lassan elhalványult az égen, de Jázmin és társai szívében örökké ragyogott tovább, tudva, hogy a legszebb kincs az élményekben és a barátságban rejlik.
