Hócsillag és a havas varázslat

Réges-régen, egy messzi tájon, ahol a hegyek csúcsai örök hófehérségben ragyogtak, élt egy varázslatos kislány, akit Hócsillagnak hívtak. Nem volt ő mindennapi gyermek, hiszen a hóvihar tündérével állt barátságban, és ezt csak kevesen tudták. Hócsillag ragyogó, ezüstös haját a szél mindig játékosan simogatta, és szemeiben a jégcsapok fényét lehetett látni.

Egy különös téli reggelen azonban minden megváltozott. A falu, ahol élt, elnémult, a fák levágták szokásos ruhájukat, s a tavak megdermedtek, mintha idő előtt megfagytak volna. Az emberek szívében pedig aggódás kúszott: a tél eltűnt! Valaki elrabolta azt a csodás évszakot, amelyet mindannyian szerettek.

– Ki tehette ezt? – kérdezte Hócsillag az öreg tölgyfától, amely a rét közepén állt. A fa ágai rezzenve válaszoltak: – Egy furcsa árnyék járkál errefelé, akinek nincs helye a téli világban.

Ekkor Hócsillag tudta, hogy tennie kell valamit. Elindult hát a havas erdő mélye felé, hogy megtalálja a tél ellopóját, és visszahozza a csodás évszakot. Nem volt egyedül: vele tartott Hóvirág, a kisfehér hópelyhek őrzője, aki vékonyka hangján így szólt:

– Ne félj, Hócsillag, együtt megoldjuk! A télnek vissza kell térnie, a világ újra meg kell, hogy fehéredjen.

Ahogy haladtak előre, a levegő egyre hidegebbé vált, s a fák között csaknem észrevétlenül suhant egy homályos alak. Végül egy mély szurdok szélén találkoztak vele. Az alak egy szomorú, de titokzatos férfi volt, akinek szürke köpönyege alól csillogott egy apró hópihe.

– Miért lopod el a telet? – kérdezte bátran Hócsillag.

– – Én vagyok a Tavasz árnya – felelte halk sóhajjal a férfi –, de sokáig nem lehettem sehol. Mindenki csak ünnepelte a hideget, a havat és a jeges szelet. Én pedig évek óta vártam, hogy a föld újra melegedni kezdjen, hogy virágok nyíljanak és madarak daloljanak.

– De a tél nélkül az élet nem teljes – mondta Hóvirág –, a természetnek váltakozásra van szüksége, hogy megújulhasson.

Ekkor Hócsillag mélyen a férfi szemébe nézett, és halk varázsszavakat mormolt. Hirtelen hópelyhek kezdtek hullani, de nem hidegek és dermesztők, hanem barátságosak és fénylők voltak, mintha a tél és a tavasz táncát lettek volna.

– Megértettem – mondta a Tavasz árnya –, csak arra vágytam, hogy részese lehessek a világnak, nem pedig kívülálló.

– Akkor gyere velünk, – mondta Hócsillag mosolyogva – így együtt teremthetünk egy évszakot, ahol a hó és a szellő egyaránt otthonra lel.

Így hát a Hócsillag, a hóvihar tündére, a kis hópelyhek őrzője és a Tavasz árnya egy új varázslatot szőttek: a tél nem múlt el, hanem megosztotta helyét a tavasz lágy melegével. A falu újra életre kelt, a fákra hólépek borultak, de előbújtak az első rügyek is. Az emberek örömmel látták, hogy a világ ismét egyensúlyban van.

– Így lesz mindig – súgta Hócsillag, miközben a hópelyhek táncra perdültek –, ha megértjük egymást, és elfogadjuk a változást, akkor minden évszak ragyoghat együtt.

És bár a tél és a tavasz egymásba fonódva szőtte tovább öreg világunk meséjét, Hócsillag szíve mindig tudta: a legnagyobb varázslat a barátságban és a megértésben rejlik.