Csendkirálylány és a horkoló sárkány
Messze-messze, egy távoli erdő mélyén, ahol a fák susogása néha olyan titkokat suttogott, hogy még a madarak is elhallgattak, élt egy különös királyság, ahol a csend volt a legerősebb varázserő. Ebben a földben lakott a Csendkirálylány, akinek haja úgy csillogott, mint a hajnal első derengése, és aki szavakkal sosem szólt, mégis mindenki megértette őt.
Nem messze innen, egy magas, ködbe burkolt hegycsúcs tetején laktott egy hatalmas sárkány, akit Horki Sárkánynak hívtak. Nem azért rettegett tőle senki, mert tüzet okádott vagy ijesztő karmokkal rendelkezett, hanem mert amikor elaludt, oly hangosan horkolt, hogy a föld megremegett alatta, a madarak ijedten felszálltak az égre, és a patak vize is fodrozódva csobogott tovább. Az emberek ezért nagyon kerülték a hegyet, és az erdő lakói is gyakran bújtak el, amikor beesteledett.
Egy nap azonban hatalmas vihar tört ki, a felhők sötétek voltak és zakatoltak az égbolton, amikor a Csendkirálylány úgy érezte, nem maradhat tétlen. – El kell mennem a Horki Sárkányhoz – mondta halk, ám elszánt hangján a reggelnek. – Mert a hangos horkolása nemcsak engem, hanem az egész erdőt megzavarja, és így a békét veszélyezteti.
Az erdő mélyén, a fák között vezetett az út a hegy csúcsához, és a királylány minden lépésénél egy-egy levél suhogott csendesen. Amikor felért a dombtetőre, meglátta a hatalmas sárkányt, ahogy békésen szuszog, majd horkolni kezd. A hang olyan erős volt, hogy majdnem visszahátrált, de egy meleg mosoly jelent meg az arcán, és így szólt hozzá: – Horki, én vagyok a Csendkirálylány. Tudom, hogy szívedben nincs rossz szándék, csak a horkolásod zavarja meg a nyugalmat. Segíteni szeretnék.
A sárkány felnyitotta óriási szemeit, és meglepetten figyelte a kicsi, de bátor lányt. – És hogyan tudnád te csendesebbé tenni a horkolásomat? – dünnyögte álmosan, de kíváncsian.
– Megtanítalak egy varázsszóra, amelyet akkor súghatsz magadnak, mielőtt álomba merülsz. Ez a szó elringatja a lélegzetedet, és megnyugtatja a testedet úgy, hogy a horkolásod elcsitul – felelte őszinte hangon a királylány.
Horki sárkány kíváncsian hagyta, hogy a lány a fülébe súgja a titkos varázsszót. Ahogy kimondta, a nagy sárkány mellkasa lassan emelkedett és süllyedt, és a horkolás egyre halkabb lett, végül teljesen elcsendesedett.
– Most már békében alhatnak az erdő lakói, és én is nyugodt leszek – mondta a sárkány, és hálásan pillantott a királylányra.
A Csendkirálylány mosolya ragyogott, hisz tudta, hogy a legnagyobb varázserő néha nem a hangos csatákban, hanem a csendben rejlik. Így lett a sárkány horkolásának vége, és a királyság újra a béke otthona, ahol minden lélek nyugodtan álmodhatott. Azóta is, ha az erdőben furcsa neszeket hallasz, talán csak a Csendkirálylány susogja a varázsszavakat, hogy megőrizzék a nyugalmat és a csendet.
