Bíborka és az alvó medvebocs

Bíborka hercegnő, aki nap mint nap a kastély kertjében sétálgatott, különös neszre lett figyelmes az erdő szélénél. Kíváncsian lépett közelebb, és mit látott? Egy apró, puha, barna medvebocs szuszogott halkan a fűben, szeme csukva, mintha csak a legmélyebb álmot aludná. Azonban körülötte az ágak meg-megremegtek, mintha valami varázslat tartaná ott.

– Szia, te kis aludni való medvebocs! – szólította meg Bíborka kedvesen. – Hát te itt mit keresel egyedül az Álmozerdőben?

A medvebocs csak nyugtalanul forgolódott, és apró hangon, mintha még félálomban mesélte volna:

– Eltévedtem… Azt hittem, csak sétálok egyet, de aztán a fák egyre sűrűbbek lettek, és most nem találom az utat hazafelé.

Bíborka szívébe melegséget érzett. – Ne aggódj! Segítek neked hazatalálni, és közben mesélj nekem erről az Álmozerdőről!

A két új barát elindult az erdő mélye felé, ahol a fák susogása meséket suttogott. Az álomerdő ugyanis nem volt ám egy egyszerű erdő: minden fa, minden levél és minden ösvény valami álmokból szövődött titkot rejtett. A medvebocs elmesélte, hogy az Álmozerdő csak azok számára nyílik meg, akiknek szép álmaik vannak, és akik tudnak bízni a képzeletükben.

– Nézd, Bíborka! – mutatott a medvebocs egy fénylő virágra, amely mintha apró csillagokat rejtegetett volna a szirmai közt. – Ez a Csillagvirág, amely csak egyszer nyílik ki minden száz évben, és aki megérinti, annak az álmai valóra válnak.

Bíborka lassan kinyújtotta kezét, de hirtelen megállapította:

– Óvatosnak kell lennünk. Az Álmozerdő varázslatos, de néha veszélyes is lehet, ha elfeledkezünk a szívünk dobbanásáról és a bátorságunkról.

Mindketten érezték, hogy egy varázslatos kaland kezdődik. Egyre mélyebbre hatoltak az álmos erdőben, miközben Bíborka mesélt titkos álmairól, a medvebocs pedig arról, hogy néha még a legbátrabbak is elbizonytalanodnak egyetlenetlen eltévedt éjszakán.

– Sose feledd, – mondta Bíborka, miközben megfogta a medvebocs kis mancsát – az álmok akkor lesznek valóságosak, ha van, aki hisz bennük.

És így, kéz a mancsban, a hercegnő és a medvebocs megtalálták az utat a napfényekkel teli tisztásra, ahol az éjszaka álmaiból szőtt csillagok ragyogtak a fák között. A medvebocs boldogan mosolygott, és elaludt újra, de ezúttal már biztonságban, mert tudta, hogy Bíborka mellett nincs mitől félnie. Az erdő pedig tovább altatta minden álmodó gyermek titkos reményeit, őrizve a csodákat, amelyek csak azoknak mutatják meg magukat, akik szívük szavára hallgatnak.