Bella, a bagolylány és az elfeledett csillagkotta
Bella, a fiatal bagolylány, mindig is kíváncsi természet volt. Az erdő mélyén, ahol a fák susogtak és a csillagok gyémántként ragyogtak az éjszakai égbolton, mindennap új felfedezések után kutatott. Egyik késő esti repülése során egy öreg tölgy törzse mögött rejtett papírdarabot pillantott meg, amely sehogyan sem illett a természetes környezethez. Lassan hozzáformálódva leszállt a vastag ágra, és óvatosan levette a pergamenszerű tárgyat.
– Mi lehet ez? – dünnyögte magában, miközben megdörzsölte félhomályos szemét.
Ahogy a holdfény éppen rávetődött a lapra, különös fénylő vonalak és jelek bukkantak elő rajta, mintha az éjszaka csillagai táncolnának a papíron. Bella hamarosan rájött, hogy ez egy különleges kottát rejt, mely csak akkor látható, ha a hold és a csillagok fénye egybeolvad.
– Ez egy csillagkotta! – lehelte izgatottan. Szíve hevesen dobogott, mert tudta, hogy az erdőben senki sem emlékezett már ilyen dalokra.
Napokig tanulmányozta a dallamot, amelyet a látvány ihletett. Amint először megpróbálta az apró bagolyhangjával énekelni, valami varázslatos történt: a levegő megtelt lágy csengéssel, és a fa lombjai között apró, fénylő porhullámok jelentek meg, mintha az egész erdő titkos titkai szöktek volna elő.
– De miért hagyhatták el ezt a dalt? – kérdezte Bella a bölcs öreg bagolytól, Gothálytól, aki sok ezer éjszakát látott már.
Gothály mély hangon válaszolt:
– Ez a kotta egy ősi ének, melyet a csillagok fényéről és az éjszaka titkairól szőttek. Réges-régen az erdei teremtmények ily módon tartották fenn a kapcsolatot a csillagokkal, de azóta az emberek világában túl sok zaj lett, az erdő csendje megritkult, és így a varázslatos zenét félretették, elfeledték.
Bella eltökélte, hogy nem hagyja veszni ezt a csodát. Mindennap megtanulta a dal minden hangját, míg végül egy bűbájos éjszakán, amikor a hold teliholdként ragyogott, kinyitotta tüdejét és elengedte a dalt az erdő szélére.
A dallam lassan átjárta a fák között megbúvó állatokat, és még a legkisebb rovar is megállt, hogy hallgassa a bagolylány énekét. A csillagkotta nemcsak visszahozta az erdő csendjét, de újra életet lehelt a természet és az égbolt között fennálló misztikus kötelékbe.
Abban az éjszakában Bella megtanulta, hogy a múlt kincsei csak akkor ragyoghatnak újra, ha valaki bátor és kitartó, és hisz a titokzatos dallamok varázsában. Így lett egy apró bagolylányból az erdő éjjeli zenéjének őrzője, és az elfeledett csillagkotta dallama soha többé nem halványult el.
