Bandi, a bátor borz
Egyszer volt, hol nem volt, egy gyönyörű erdő mélyén élt egy félénk borzfiú, akit Bandinak hívtak. Bandi nem volt ám egy mindennapi borz. Míg a többi állat bátran futkározott, ő inkább a barlangjában bujkált, és szívesebben olvasott képeskönyveket, mint barátokat szerzett volna. Még a csillagokat is félve nézte az éjszakában, mert őszintén meg volt győződve arról, hogy minden árnyékban egy újabb félelem rejtőzik.
Egyik este, amikor a holdsugár az erdő fák között táncolt, ni, egyszer csak egy zúgás hallatszott. Bandi azonnal összehúzta magát a barlangjában, és lassan befedte a fejét a földdel. – Mi lehet ez? – morfondírozott magában. Mivel azonban a kíváncsiság mindig is benne élt, végül a bátorság első szikrája feljebb emelkedett benne, és talpra ugrott. Elindult a hang irányába.
Ahogy a fák között cammogott, megpillantott egy hatalmas, vad farkast, aki az erdő szélén állt, és az állatokat kereste. A vadállat szemei tüzesek voltak, és hangosan fújt, úgy tűnt, hogy nagyon éhes. Bandi szíve majd kiugrott a helyéről, de egy hajszálnyi bátorságot gyűjtött magában. – Miért van itt ez a farkas? – kérdezte magától. – Talán eltévedt, vagy… esetleg éhes?
Ekkor hirtelen a szarvas, a nyulak és a madarak is előbújtak a fák közül, és kétségbeesetten kezdtek suttogni. – Ha ez a farkas megtalál minket, mindannyian veszélyben vagyunk! – mondta a szarvas, akinek a szemei rémülten csillogtak. Bandi ekkor úgy érezte, hogy felelőségteljesen el kell döntenie, mit tegyen.
– Segítenünk kell neki! – kiáltotta. – Talán, ha élelmet adunk neki, békén hagy minket.
A többiek megrökönyödve néztek Bandira. – Te őrült vagy? – kérdezte a nyúl, miközben pánikba esett. – Hogy adhatnánk élelmet egy farkasnak? Az el fog minket kapni!
Bandi azonban nem hátrált meg. – Tudom, hogy félelmetes, de ő is csak egy állat, aki éhes. – Szíve egyre gyorsabban dobogott, ahogy elhatározta, hogy kísérletet tesz.
Elindult, hogy megkeresse a gyümölcsöket és a bogyókat az erdőben. Hosszú órák teltek el, de végül sikerült összeszednie néhány színes bogyót, melyeket az anyafák a gyökereik köré hintáztattak. Apró, darabokra vágva egy kis kosárba pakolta őket, miközben az állatok figyelték.
Visszatérve a farkashoz, Bandi csendesen állt meg, majd határozottan előrelépett. – Hé, farkas! – kiáltott rá. – Éhes vagy? Itt van néhány finom bogyó!
A farkas, aki az első ízben megszólítva érezte magát, megfordult, és megszippantotta a levegőt. – Ki vagy te, kis borz? – kérdezte meglepetten.
– Én Bandi vagyok! – felelte a borzfiú, bár a hangja remegett. – Mivel láttam, hogy éhes vagy, hoztam neked ezt az élelmet. Csak kérlek, ne bánts minket!
A farkas, aki valójában csak éhes volt és nem akarta bántani az erdő lakóit, értetlenül nézett Bandira. Végül viszont elvette a bogyókat, és megkóstolta őket. – Ezek nagyon finomak! – mondta. – Köszönöm, kis borz!
Bandi szíve felderült. – Most már tudod, hogy nem támadunk rád, igaz? – kérdezte.
A farkas bólintott, és az arcán egy enyhe mosoly jelent meg. – Igen, tőled tanultam meg, hogy néha félelmünk az, ami megakadályozza, hogy megismerjük a másikat.
Ettől a naptól kezdve Bandi és a farkas barátok lettek, és senki sem félt tőle többé. Bandi bátorsága, mellyel legyőzte félelmeit és segített egy másik állatnak, nemcsak őt, de az egész erdőt megváltoztatta. Az állatok közötti bizalom megszületett, és egy új barátság formálódott a legváratlanabb helyzetben.
Így vált Bandi, a félénk borzfiú bátorrá, és az erdő hősként emlegette, aki megtanította nekik, hogy a félelem néha a legnagyobb kaland kezdete is lehet.
