Az időkapu kék fénye

A hó vastag takaróként borította be az erdei tisztást, elnyelve minden neszt, mintha maga az idő is megállt volna. A fenyők ágai roskadoztak a fehér súly alatt, és a levegő olyan tiszta volt, hogy szinte csípte az ember tüdejét. Ide érkezett Áron, a fiú, aki napok óta ugyanazt az álmot látta: kék fényt a fák között, amely hívta, szavak nélkül, mégis ellenállhatatlanul.

Amikor kilépett a tisztás közepére, a hó a lába alatt halkan roppant. A levegő megremegett, majd a semmiből lassan kék fény kezdett szivárogni, mintha az ég egy darabja ereszkedne le. A fény forgott, sűrűsödött, végül kapu formát öltött, benne lüktető árnyakkal.

– Ez… ez az – suttogta Áron, és érezte, hogy a szíve hevesen ver.

A kapu belsejében képek villantak fel. Látta a múltat: egy kisebb fiút, önmagát, amint félve áll egy döntés előtt, és elmenekül. Majd a jövőt: egy férfit, aki ugyanezt a döntést meghozva mosolyogva néz szembe a világgal. A képek váltakoztak, mintha a kapu kérdezne.

– Miért mutatod ezt nekem? – kérdezte Áron hangosan, nem tudva, hallja-e bárki.

A kék fény mélyebb lett, és egy halk, mégis tiszta hang szólalt meg, mintha a hó és a szél együtt beszélne.
– Mert azt hiszed, az út mögötted vagy előtted van.

Áron közelebb lépett, a kapu melege megolvasztotta a csizmája körül a havat.
– Akkor hol van valójában?

– Itt – felelte a hang. – Ahol most állsz. A múlt tanít, a jövő hív, de csak a jelenben tudsz lépni.

A fiú lehunyta a szemét. Eszébe jutott minden halogatott szó, minden ki nem mondott bocsánat, minden elmulasztott bátorság. Amikor újra kinyitotta, a képek megálltak, és a kapu fénye lassan halványulni kezdett.

– Ha most nem lépek át, eltűnsz? – kérdezte halkan.

– Nem – válaszolta a hang. – Akkor is itt maradok, benned.

Áron nem lépett be a kapuba. Ehelyett megfordult, és visszanézett az erdő ösvényére, amelyen érkezett. Tudta, merre kell mennie, mit kell kimondania, mit kell megtennie. Amikor újra a tisztás felé pillantott, a kék fény már csak derengés volt, majd az is beleolvadt a tél fehér csendjébe.

A hó tovább hullott, az idő pedig újra megindult. Áron elindult hazafelé, és minden lépésével érezte, hogy a múlt és a jövő már nem húzza, hanem kíséri.