Az árnyék nélküli reggel

Az erdő azon a reggelen szokatlanul világos volt. A nap ugyan felkelt, mégsem vetett hosszú csíkokat a fák közé, mintha elfelejtette volna magával hozni az árnyékokat. A harmat némán csillogott a fűszálakon, és a levegő puhán simult mindenhez, ami élt és lélegzett.

A medve nagyot nyújtózva lépett ki a barlangjából. Álmos volt még, a bundája kissé zilált, a gondolatai lassan követték egymást. Megállt, ahogy minden reggel, hogy megnézze saját árnyékát a kövek között, de hiába forgolódott jobbra-balra.

– Hová tűntél? – morrantotta, és mancsával megkocogtatta a földet.

Nem volt ott semmi. Se sötétebb folt, se ismerős alak, ami mindig követte őt. A medve szíve megdobbant. Árnyék nélkül olyan érzése támadt, mintha ő maga is félkarú lenne, hiányos, nem egészen valóságos.

Elindult az ösvényen, amely a tisztás felé vezetett. Útközben összetalálkozott a nyúllal, aki épp répakoszorút cipelt a reggelihez.

– Jó reggelt, Nyúl! – szólt rá a medve. – Mondd csak, látod az árnyékomat?

A nyúl megtorpant, oldalra billentette a fejét, és alaposan körülnézett.

– Nem látom – felelte őszintén. – De az enyém sincs itt. Nézd csak.

A medve meglepetten vette észre, hogy valóban: a nyúl lába alatt sem lapult semmilyen sötét forma.

Továbbmentek együtt, míg a patakhoz nem értek, ahol a róka mosdatta a mancsait.

– Róka, te okos vagy – fordult hozzá a medve kissé kétségbeesetten. – Elveszhet egy árnyék?

A róka elmosolyodott, az a fajta mosoly volt ez, amely inkább kérdéseket szül, mint válaszokat.

– Amit keresel, nem mindig veszhet el – mondta. – Néha csak pihen.

– Pihen? – mordult fel a medve. – Az árnyék nem alszik.

– Miért ne aludhatna? – vont vállat a róka. – Mindig követ téged, egész nap cipelnie kell a súlyodat.

A medve elgondolkodva továbbállt. A tisztáson már ott ült a bagoly, bár még korán volt, és kissé hunyorogva figyelte a világot.

– Bagoly, te mindent látsz – dörmögte a medve. – Mi történt az árnyékokkal?

A bagoly lassan megforgatta a fejét.

– Ma reggel az erdő békét kért – mondta mély hangon. – A nap úgy döntött, nem rajzol vonalakat. Árnyék nélkül nincs sürgetés, nincs rohanás. Csak jelenlét van.

Ekkor a medve ráébredt, hogy valóban: senki sem sietett. A mókus nem ugrált idegesen, a madarak sem csiripeltek hangosan, még a patak is lassabban csörgedezett.

– Akkor nekem sincs dolgom? – kérdezte halkan.

– Van – felelte a bagoly. – Pihenni.

A medve leült a fűbe. Eleinte feszengve, mert nem ehhez szokott, aztán egyre kényelmesebben. A nap melegen érintette a hátát, és árnyék híján semmi sem húzta vissza a gondolatait. Csak volt. Lélegzett. Hallgatta az erdőt.

Mire a nap magasabbra kúszott, lassan megjelent mögötte egy ismerős alak a földön. Az árnyéka volt az, kissé nyújtózva, mintha ő is most ébredt volna.

A medve mosolygott.

– Jó, hogy visszajöttél – mondta neki halkan.

Az árnyék nem felelt, de ott maradt mellette, ahogy mindig szokott. A medve pedig tudta, hogy legközelebb, amikor eltűnik, nem keresni fogja – hanem leül, és hagy időt magának.