Amikor az árnyék mosolygott

Amikor a medve kilépett az odújából, a reggel hűvösen simult a bundájához. A fák között vékony ködpamacsok lebegtek, a nap még csak óvatosan pislogott be az ágak résein. A medve megállt, megropogtatta a vállát, és egy pillanatra a földre nézett. Akkor vette észre.

Az árnyéka ott nyúlt el előtte a nedves avaron, és mintha… mosolygott volna.

– Ez meg mi a csuda? – morrant fel a medve, és közelebb hajolt. Az árnyék szája mintha kissé felfelé görbült volna, szemének helyén pedig vidám mélyedések sejlettek.

A medve hunyorgott, majd megrázta a fejét. – Biztosan túl korán jöttem ki – mondta magának. – Az árnyékok ilyenkor még álmosak.

Ahogy elindult az ösvényen lefelé, az árnyék vele mozdult, ugrándozott a gyökereken, átsiklott a köveken. És bármerre lépett, az a furcsa mosoly nem tűnt el róla.

A pataknál a róka éppen vizet ivott. Felpillantott, amikor meglátta a medvét.

– Jó reggelt, morgós szomszéd! – köszönt vidáman. – Miért nézel úgy, mintha szellemet láttál volna?

– Az árnyékom – felelte a medve halkan. – Nézd csak meg. Nem furcsa?

A róka oldalra billentette a fejét, hosszan szemlélte a földet, majd felnevetett. – Szerintem csupa jókedv. Ritkán látni ilyet. Az enyém például mindig olyan, mintha sietne valahová.

– De az árnyék nem szokott mosolyogni – dörmögte a medve. – Talán beteg vagyok.

– Vagy boldog – vont vállat a róka, aztán elszaladt.

A medve továbbballagott, de a gondolat ott motoszkált benne. Ő, boldog? Hiszen az éjszaka vihar volt, a méhei eláztak, és a hátát is húzta a múlt télen szerzett sérülés. Mégis, valami könnyű lépteket adott neki.

Az erdei tisztáson az öreg bagoly ült egy tuskón, és a tollait igazgatta.

– Bölcs bagoly – szólította meg a medve –, elromolhat egy árnyék?

– Miért kérded? – fordította felé nagy szemét a bagoly.

– Mert az enyém mosolyog.

A bagoly felkacagott, hangja száraz volt, mint az avar. – Az árnyék csak követ. Amit lát rajtad, azt mutatja. Talán te mosolyogsz, csak belül.

– Én? Soha – horkant fel a medve. – Én komoly állat vagyok.

– A komolyság nem zárja ki az örömöt – felelte a bagoly, majd visszahuppant az ágára.

A nap egyre feljebb kúszott, a köd felszállt, az erdő megtelt illatokkal. A medve észrevette, hogy a madarak hangja ma különösen tiszta, a patak csobogása mintha dallá rendeződne. Egy kis nyúl ugrándozott elé, majd gondolkodás nélkül megsimogatta a fejét a mancsával.

– Vigyázz magadra – mondta a nyúlnak.

A nyúl meglepetten nézett fel rá, majd elszaladt, és közben nevetett.

A medve hirtelen megállt. Valami melegség terjedt szét benne. Eszébe jutott, hogy tegnap segített a sünnek visszagurítani a tüskés almáit, és hogy az öreg tölgy alatt ülve hallgatta az esőt, nem bosszankodva, hanem hálával. Eszébe jutott az odúja biztonsága, a reggeli friss levegő, és az, hogy még mindig van ereje járni.

Lenézett az árnyékára. Az most is ott volt, szélesen mosolygott, türelmesen várva.

– Szóval te ezért vagy ilyen – mondta csendesen. – Nem a nap miatt. Nem is azért, mert elmúlt a vihar.

Az árnyék nem válaszolt, csak követte, ahogy visszafordult az erdei ösvényen.

Az ég hirtelen beborult, és néhány csepp eső hullott alá. A fények megváltoztak, az árnyék elmosódott, majd szinte eltűnt. A medve azonban nem érezte, hogy eltűnt volna belőle bármi.

– Ha újra kisüt a nap, talán megint látlak – mondta a földre. – De már tudom, honnan jössz.

Az eső rákezdett, az erdő nyirkossá vált, mégis derűs maradt minden lépése. A medve megértette, hogy a világ lehet szürke vagy fényes, szeles vagy csendes, de az igazi nap nem mindig az égen ragyog. Néha belül kel fel, és onnan vet árnyékot, olyat, amely még mosolyogni is tud.