Alvóhercegnő álomszárnyai

Egy távoli királyság mélyén, zöldellő erdők és ragyogó mezők között állt egy mesebeli kastély, ahol egy kis hercegnő élt. Azok a napok, amikor a nap fénye lágyan simogatta az ablakokat, tele voltak nevetéssel és játékokkal, ám amikor a hold felkúszott az égre, valami egészen különleges kezdődött.

Amint a hercegnő, Emese, lehunyta szemeit, érezte, hogy a hátán különös, puha szárnyak nőnek ki. Ezek nem hétköznapi szárnyak voltak, hanem álom-szárnyak, melyek átlátszóak és ragyogóak, akár az esti csillagok. –„Induljunk hát, álomszárnyaim!” – suttogta alig hallhatóan, majd hirtelen megemelkedett a levegőbe.

Először egy tündérerdőbe repült, ahol a fák között apró, csillogó lények fütyörésztek. A patakok vizében táncoló holdfény játékosan csiklandozta a köveket. A hercegnő susogó levelek között találkozott egy beszélő bagollyal, aki így szólt: –„Üdvözöllek, Emese! Ma egy rejtett kincs keresésében segíthetsz nekünk. Kövess az álomösvényen!”

Emese izgatottan követte az álomösvényt, mely aranyporral hintett utat mutatott. Útja során megismerkedett egy bölcs, kék színű sárkánnyal, aki segített megfejteni az erdő titkait, és egy kedves manóval, aki elvezette egy tündöklő kastély romjaihoz. Ott rejtőzött az elveszett kincs: egy kristályból készült szív, mely a békét és szeretetet szimbolizálta.

Mikor Emese finoman kézbe vette a kristályszívet, érezte, hogy egy lágy meleget áraszt, ami betölti egész álomvilágát. –„Ezt a kincset vissza kell vinnem a valóságba is!” – gondolta magában. A szárnyai újra megcsillantak, és a hercegnő a csillagos égen átrepült, míg végül halkan a saját ágyába ereszkedett.

Ahogy felébredt, a kis Emese még mindig érezte a szív melegét a mellkasában, és mosolygott, mert tudta: álom-szárnyai bárhová elrepítik, sosem lesz egyedül, és a fantázia varázslatos világai mindig vele vannak. Így az éjszakákból csodás kalandok szőttek, melyek napról napra gazdagították szívét és lelkét.