A tojásfa legendája
A falu szélén, ahol a kerítések már elfogynak, és a rét puhán hajlik bele az erdő árnyékába, állt egy különös fa. Tavaszonként minden ága virágzott, de nem csupán szirmokkal: ilyenkor, húsvét közeledtével, színes tojások jelentek meg rajta, mintha a szél akasztotta volna fel őket az égre nyúló gallyakra.
A gyerekek minden évben összegyűltek alatta, nevetve, ujjongva, versengve, ki talál szebb tojást. Azon a tavasszal azonban valami más is ott motoszkált a levegőben: kíváncsiság.
– Te, szerinted ki rakja fel ezeket a tojásokat? – kérdezte Lili, miközben egy arany pöttyös, kék tojást forgatott a kezében.
– Biztos a nyuszi – vágta rá Bence. – Anyu is ezt mondja.
– De a nyuszi nem tud fára mászni – csóválta a fejét Marci. – És ezek minden évben pont ide kerülnek.
A gyerekek elhallgattak. A fa mintha meghallotta volna őket, mert egy enyhe szellő végigsuhant az ágakon, és a tojások halkan összekoccantak, mintha titkot suttognának.
– Kérdezzük meg a nagyit – javasolta Lili végül.
Az öreg ház tornácán ülő Nagyanyó már várta őket. Mélyen ülő szemeiben mosoly lapult, ahogy a gyerekek zihálva elé toppantak.
– Tudom, mi jár a fejetekben – mondta halkan. – A tojásfa története nem hétköznapi mese.
– Akkor igaz? Van története? – hajolt közelebb Bence.
– Régen, nagyon régen – kezdte az öregasszony –, ezen a helyen egy kislány élt. Nem volt senkije, csak egy apró kertje, és benne egy fiatal fa. Minden tavasszal festett tojásokat készített, hogy legalább a színek öröme beköltözzön az életébe. Egy évben azonban akkora vihar jött, hogy mindenét elmosta. A tojásai szétszóródtak, a kertje elázott.
– És a fa? – kérdezte Lili halkan.
– A fa megmaradt. A kislány sírva ölelte át, és azt mondta: „Ha már senkim sincs, legalább te őrizd a színeimet.” A legenda szerint aznap éjjel a fa gyökerei mélyebbre nyúltak, mint valaha, és magukba itták a kislány minden bánatát és minden örömét. Amikor eljött a tavasz, a fa virágai helyett színes tojások jelentek meg rajta.
A gyerekek némán ültek, mintha féltek volna megszólalni.
– És a kislány? – törte meg végül a csendet Marci.
– Azt mondják, többé nem látta senki – felelte Nagyanyó. – De minden évben visszatér, amikor a fa kivirágzik.
Másnap hajnalban a gyerekek titokban visszaszöktek a fához. A nap még csak épphogy megérintette a tájat, amikor észrevették: az egyik ág alatt, a harmatban egy halvány alak állt. Egy kislány, aki csendben figyelte a szélben ringó tojásokat.
Lili óvatosan előrelépett.
– Te vagy az? – kérdezte.
A kislány elmosolyodott.
– Vigyáztok rá, ugye?
– Igen – felelte Bence, most szokatlan komolysággal. – Ígérjük.
A kislány bólintott, majd lassan elhalványult a reggeli fényben.
Attól a naptól kezdve a gyerekek nemcsak játékból gyűjtötték a tojásokat. Minden évben hagytak egyet a fa alatt, gondosan festve, szívből díszítve.
És ha húsvét reggelén valaki elég korán érkezett, talán megláthatta, ahogy egy apró alak végigsiklik az ágak között, mosolyogva ellenőrzi, hogy a színek még mindig életben tartják-e a régi ígéretet.
