A téli álmot őrző tündér
Az erdő mélyén, ahol a fák susogva mesélnek, és a lombok alatt titkok születnek, él egy apró tündér. Minden évben, amikor a nap egyre alacsonyabbra ereszkedik az égen, és a levelek sárgába, majd barnába öltöznek, ő megérkezik, hogy elringassa az egész erdőt téli álmába. Nevén hívták: Alvóka, a téli álmot őrző tündér.
Alvóka gyöngyházszín szárnyai csendesen csillogtak, amikor átsuhant a fák között, és halk, lágy dallamokat zengve hintette szét a hideg levegőben az álomport. Egy kis selymes por, amely elcsendesíti a világ zaját, hogy a madár aludni tudjon, a róka kényelmesen összegömbölyödhessen, és a fák álomra hajthassák ágait.
Azon az őszön azonban más volt a helyzet. Alvóka fáradtan szívta be az erdő illatát, de hiába hintette szét az álomport, senki sem lett álmos. A mókus vidáman ugrándozott a falevelek között, a szarvas harsányan felkiáltott, a rigók daloltak, mintha tavasz lett volna, és a patak vize serényen csobogott, átélve az élet e nyüzsgő pillanatait. Az erdő nem akart elaludni.
– Mi történik, kedves erdőm? – kérdezte gondolatban Alvóka, miközben szárnyait megrebbentette a fák lombjai alatt. – Miért nem hajtanak álomra a barátaim?
Egy halk hang szólt a szélben, mintha a fák suttogtak volna:
– Valami megzavarta az ősz rendjét. Az emberek errefelé túl sok zajt csaptak, és a természet szívét felkavarták…
Alvóka hunyorított, és végigért az erdő szélén, ahol néhány gyerek kacagása, a fák között zörgő léptek és a távoli munkagépek zaja behatoltak a bölcs csendbe. Az erdő nagy titkai ilyenkor még érzékenyebbek voltak a világ zajára.
– Akkor hát el kell mennem az emberekhez – döntötte el a kis tündér –, és meg kell kérnem őket, hogy engedjék vissza a csendet, hiszen a tél álmát csak így őrizhetjük meg.
Útnak indult a fákóriások között, és nem sokáig kellett keresgélnie. Egy apró kis ház előtt gyerekek játszottak. Alvóka egy lágy szellőként suhant le eléjük, s láthatatlanul megcirógatta arcukat.
– Ti, emberek – szólt lágyan –, tudjátok-e, hogy az erdő most az álom legszebb dallamára vár? Ha nem csendesedtek el, a fák nem tudnak pihenni, a madár nem tud álmodni, és a tél hidege nem érkezik meg. A természet számára az álom szentség…
A gyerekek felnéztek körbe, bár senkit sem láttak, mégis valami megnyugtató béke járta át őket. Szemeik csillogtak, és egyikük így szólt:
– Akkor csönd legyen, legalább a télig. Végezzük el a teendőinket hamar, és ne zavarjuk az erdő nyugalmát.
Félve, de megértően bólintottak, és csendesség költözött közéjük. A zaj szép lassan eltűnt, és a természet újra lélegezni kezdett a maga ritmusában.
Alvóka visszatért az erdőbe, és újra hintette az álomport. A mókus szemei lehunyódtak, a szarvas lassított, a rigók abbahagyták éneküket, és a patak vize csöndesen folyt tovább. Az erdő végre mély álomba merült.
– Köszönöm nektek, kedves erdőlakók – suttogta a tündér mosolyogva, miközben szárnyait összecsukta –, hiszen az álom csak együtt érkezhet.
Így lett ismét nyugalom az erdőben, és az álom varázsa megingathatatlan, amíg Alvóka, a téli álmot őrző tündér, minden évben el nem jön, hogy elringassa a természetet az édes pihenésbe.
