A teknős lassú meséje

A régi, mély erdő szélén, egy csendes tisztáson élt egy teknős, akit mindenki csak Bágyadtáncnak hívott. Nem véletlenül kapta ezt a nevet, mert ő volt az erdő leglassabb mesemondója. Amikor elindult, a levelek is szinte alig tudtak utána követni, a nappalok és éjszakák pedig szinte kicserélődtek, mire ő egy-egy történet elejére jutott.

Egy napon a tisztáson gyerekek serege gyűlt össze, kíváncsi szemeikkel várva a mesét. Bágyadtánc egy nagy levelet vett elő, amit a legöregebb tölgy alól szedett fel, és nyugodt hangon kezdett beszélni.

– Egyszer volt, hol nem volt, egy távoli tavacska mélyén – kezdte, ahogy a levelei között már szellő játszott.

Ahogy szavai csordogáltak, a gyerekek szeme lassan lecsukódott, szívükben megnyugodott a világ. A teknős minden egyes mondatát oly lassan ejtette ki, mintha a levegő is türelmesen várakozott volna. Az első kisfiú, aki körülötte ült, halkan elbóbiskolt, majd őt követte sorra minden játékos és kisleány.

– És a tavacska mélyén éltek a békák, akik reggel és este énekeltek, de csak akkor, ha a Hold éppen a csillagok között táncolt – suttogta Bágyadtánc, miközben az erdő lassan nesztelen álomba borult.

Az erdő fái is mintha figyeltek volna, s a madarak halk kotkodácsolása csillapodott a mesélő szavai között. A teknős története lassan hömpölygött, szinte selymes álmokat ringatva a gyerekek szívében, mígnem utolsó szava is eltűnt a csendben.

Mikor felébredtek, egyikük sem szólalt meg elsőként. Csak mosolyogtak, szívükben még mindig ott járt a teknős lassú, varázslatos meséje. Azóta, ha Bágyadtáncot meghallják, nem is sietnek, tudják, hogy a legszebb álmokat ő képes elhozni az ébrenléthez is. És így, az erdő mélyén mindenki tudja: néha a leglassabb szavakban rejlik a legnagyobb varázslat.