A szunyókáló csillag
Messze, messze az éjszakai égbolt türkizkék vásznán ragyogott egy apró, ezüstös csillag, akit a többiek csak Szunyónak hívtak. Szunyó nem volt bújkáló vagy félénk csillag, éppen ellenkezőleg: egész nap csillogott, akár egy ezernyi tündérporral hintett gyöngy. Ám ahogy az éj csendje rátelepedett a földre, ő egyre fáradtabbnak érezte magát. Fényessége lassan halványult, és úgy érezte, hogy most igazán pihenésre van szüksége.
Egy este, amikor a hold is félálomban kúszott a felhők között, Szunyó megszólalt a csillagtársai között:
– Tudjátok, ma nagyon elfáradtam – suttogta -, úgy érzem, most el kell engednem az ég varázsát, és aludnom kell egy nagyot.
A többi csillag kíváncsian nézett rá, de egyikük sem merte megkérdőjelezni a csillag akaratát. Így Szunyó lassan szétvillant, és egy ezüstösen csillogó porszemecskét hagyott maga után, amely egyenesen egy kisgyerek ablakához hullott.
Odalent egy kisfiú feküdt az ágyában, a szobája tele volt játékokkal és színes könyvekkel. Amint a porszemecske az ablakpárkányra pottyant, a gyermek szemhéja lassan lecsukódott, és elmerült az álom birodalmában. Szunyó, amely most már nem csillagként, hanem puha, világító porszemként ragyogott, csendben meglapult a kisgyerek takarója alatt.
– Ne félj, kis barátom – dúdolta Szunyó halkan –, együtt fogunk álmodni szépeket és messzi meséket.
A kisfiú egy kis mosollyal az arcán forgolódott, mintha megérezte volna a puha fényt, amely körülötte táncolt. Együtt szuszogtak, a csillag és a gyermek, mintha egyetlen szívdobbanás keretében pihentek volna.
Az éjszaka során Szunyó megosztotta álmait a kisfiúval: beszéltek erdőkről, ahol aranylevelű fák susogtak, tavakról, melyekben ezüsthalak úszkáltak, és hegyekről, melyek csúcsaiban csillagkapuk rejtőztek. A kisfiú pedig megosztotta álmait Szunyóval: arról, hogy egyszer majd szabadon szárnyalhat és felfedezheti a világot, nemcsak a könyvekből és mesékből.
Ahogy hajnali félhomály szűrődött be a szobába, Szunyó érezte, hogy erőre kap, a fáradtság lassan elillant. Újra vágyott arra, hogy csillaggá váljon, és ragyogva térjen vissza az égre.
– Köszönöm, kis barátom – suttogta –, együtt voltál velem ebben az álombeli világban, és most én is veled vagyok, amikor felébredsz.
Egy utolsó ezüstös fényrohammal Szunyó lassan felemelkedett a levegőben, egy apró sugárként emelkedett fel a kéményen túl, majd vissza az égbolt mély kékjébe. Ott újra ragyogó csillaggá vált, de most másként világított, tele volt álomfények varázsával.
A kisfiú pedig ébredve, egy gyengéd mosollyal az arcán nézte az ablakon át a hajnal első fénycsíkjait. Tudta, hogy a csillag már odafent vár rá, hogy újra elindulhassanak a mesék és álmok birodalmába, éjszakáról éjszakára. Így lett a csillag és a gyermek között egy barátság, mely nem csupán az ég alatt, hanem a szívekben is ragyogott, mint a legfényesebb csillag az éjszakában.
