A szundikáló napraforgó

Messze, messze egy vidám rét közepén állt egy napraforgó, akit Napocska-nak hívtak. Magas volt, mint egy óriás, és szirmai olyan sárgák voltak, mintha aranyból szőttek volna. Napocska nap mint nap figyelte a körülötte játszó gyerekeket, akik nevetve rohangáltak a mezőn, ugrándoztak, és virágokat szedtek.

Egyik délután, amikor a nap már kezdett alacsonyan járni az égen, Napocska megérezte, hogy a szél szelídebben simogatja, és az árnyékok egyre hosszabbra nyúlnak. A gyerekek is fáradtak voltak, megpihentek a fűben, szemük hunyorogva bámulták a narancsba hajló eget. Napocska lassan, óvatosan lehajtotta a fejét, mintha az önfeledt álomba merülést utánozná.

– Nézzétek csak – súgta egy kisfiú a barátjának. – Mintha a napraforgó is álmos lenne.

A többiek csendben figyeltek, és ahogy a nap halványabb fényben ragyogott, a napraforgó szirmai lassanként bezárultak, mintha szemhéjai volnának. A gyerekek köré ülték, mintha egy óriási, sárga árnyékos menyországba hívták volna őket.

– Álmodj szépeket, Napocska – suttogta egy kislány, miközben a fűre simulva nézte, hogy a napraforgó is a pihenés ölelésébe hajol.

A rét csendbe burkolózott, csak a kacagás nyomai maradtak a levegőben. A napraforgó, a gyerekek, a szél és a felhők együtt ringatóztak álomszerűvé váló világukban, ahol minden nap egy új mese kezdődött.

És talán, ha figyelsz, te is meghallhatod, ahogy a napraforgó szíve lassan dobog az álomban, és veled együtt szundikál a nyári szellő ölelésében.