A szikrázó jégcsap dallama

Az éjszaka sötét leple alatt egy apró falucska házai fagyos csendben pihentek, s a jégcsapok, melyek a tetőszegletekből lógatták ezüstösen csillogó, hideg ujjukat, titokzatos zenét játszottak a szél lassú táncára. A hangok mintha gyöngéd szellőként simogatták volna a hófödte utcákat, és talán csak akik figyelmesen hallgatták, érthették meg a dallam titkát.

Pistike, a kisfiú, aki amúgy mindig vidám és kíváncsi volt, aznap este szomorúan ült a kis ablaka előtt. A karácsony közeledtével inkább bánatosnak érezte magát, mert nem értette, miért is olyan fontos az egész nagy ünneplés. „– Mi értelme ennek a sok ajándéknak és fénynek, ha a szívemben mégis valami űr tátong?” – gondolta magában.

Ekkor hallotta meg a fagyos dallamot, ahogy a szél végigsimított a jégcsapokon, s azok halk csengettyűként csilingeltek. Pistike lassan kinyitotta az ajtót, kilépett a hideg éjszakába, és elindult az erdei úton, a muzsikát követve.

Ahogy közelebb ért, a jégcsapok azt sugallották neki, hogy karácsony nem a csillogó díszekről vagy az ajándékokról szól, hanem a hangokról, amelyeket csak a szív képes hallani. Egy öreg tölgyfa mögött megpillantott egy kis falu közösségét, akik összegyűltek egy hatalmas, megterített asztal körül. Ott, a fénylő gyertyák meleg ragyogásában, barátok és családtagok nevettek, meséltek egymásnak, és megosztották egymással a meleg ételt.

Pistike elmosolyodott. Megértette végre: a karácsony igazán az együttlét, a szeretet és a figyelem apró megnyilvánulásainak ünnepe. A jégcsapok dallama nem volt más, mint az ünnep szíve, amely az összetartozás gyönyörű zenéjét játszotta.

– Itt az ideje, hogy én is csatlakozzak hozzátok – suttogta boldogan, majd becsukta maga mögött az erdei út rögös kapuját, és szíve megtelt melegséggel, ami túlragyogta még a legfagyosabb éjszakát is.