A szentjánosbogarak fénye

Este volt már, és a kisfiú, akit Máténak hívtak, a kertben ült a régi diófa alatt. Az égbolt mély kék vászna fölött apró csillagok pislákoltak, mintha csak az éjszaka titkait suttognák egymásnak. Máté szemei lassan lecsukódtak, fáradtság szállt rá, ahogy a nyári szellő lágyan cirógatta arcát.

Hirtelen apró fények kezdtek táncolni körülötte. Szentjánosbogarak voltak, száz meg száz apró lámpás, melyek petrezselyemzöld szárnyukkal fürgén cikáztak a levegőben. De nem csak úgy repkedtek: fényükkel mintha csillagokat rajzoltak volna az éjszakában, egy varázslatos mintát alkotva, amely körülölelte Mátét.

Máté álma és a valóság határa elmosódott. Érezte, ahogy a szentjánosbogarak halk zümmögése mesélni kezd hozzá.

– Nézd csak, Máté – suttogta a legfényesebb bogár –, világunk tele van csodákkal, csak rá kell nézned, és majd meglátod. Mi vagyunk az éjszaka tündérei, akik a sötétségben világítva hozzuk el a fényt.

A kisfiú mosolyogva hunyta le szemét, miközben a bogarak fénye lassan egy csillagképpé szerveződött fölötte. Ebben a fényben úgy érezte, mintha a világ összes titka körülötte forogna, és bár a teste pihent, a szíve szárnyalt a végtelen égbolt alatt.

– Vigyázok rád, Máté – zümmögte a kis tündérbogár –, hogy mindig meglásd a fényt, még a legsötétebb éjszakákon is.

És ahogy a csillagok egyre ragyogóbbá váltak, a kisfiú mély, békés álomba süppedt, a szentjánosbogarak tánca körülötte pedig örökké világított tovább, mint egy csodálatos, égi gyertya.