A szánkó hangja

Egyszer volt, hol nem volt, egy apró kis faluban, a hegyek ölelésében állt egy régi pajta. Abban a pajtában pihent egy idős, fakó szánkó, amelynek száradt fapadlója alatt még megzengett a sok-sok évvel ezelőtti kacagás és csúszkálás hangja. A gyerekek, akik gyakran megfordultak a pajtában, mindig csodálkozva hallgatták, amikor a szánkó halkan rebegte meséit.

– Hallgassatok csak! – suttogta a szánkó, – én voltam az, aki évekkel ezelőtt a hegyoldalról suhanva hozta le az apátokat, amikor még ő is olyan kicsi volt, mint ti. El tudjátok képzelni, milyen az, amikor a szél a füled mellett süvít, és a hó úgy ragyog, mintha megannyi csillag hullott volna a földre?

Az apróságok összegyűltek, szemeik csillogva figyelték a szánkót, amely tovább mesélt.

– Egy tél volt az, amikor az apátok először merészkedett fel a hegytetőre. Félve kapaszkodott belém, aztán megindultunk. A hó fehér, puha ágyként ringatott minket, miközben alattunk minden átalakult. A fák havas ruhájukban álltak, a madarak pedig csendben figyeltek minket. Egyszer csak – emlékszem – egy szarvas ugrott át előttünk, és az apátok kiszórt energiával próbált gyorsabb lenni nálam.

– De mielőtt megállapodnánk – kacagott hangosan a szánkó –, elárulok egy titkot. Amikor leértünk a völgybe, a szánkó nyöszörgött és recsegett egy kicsit, mintha mondani akarná, hogy ez volt az egyik legcsodálatosabb utazás az élete folyamán.

A gyerekek lelkesen tapsoltak, majd az egyikük meglepődve kérdezte:

– Szánkó bácsi, akkor régen másképp szóltál, más hangod volt?

– Igen – válaszolt a szánkó halkan –, mert minden egyes becsúszásnál, minden egyes nevetésnél más dallamot adott a fémem és a fa találkozása. Az én hangom az emlékek zenéje: a boldogság, a kaland és a gyermeki bátorság szimfóniája.

Ettől a naptól fogva a gyerekek minden tél kezdetén visszatértek a pajtába, hogy meghallgassák a régi szánkó meséit. És bár a szánkó teste megkopott, a történetekben mindig újra életre kelt a hó és a szél csiklandozó érintése, valamint az apjuk kisfiús kacaja, aki mindezeket először élte meg rajta.

Így őrizte meg a régi szánkó nemcsak az emlékeket, hanem a mesélés varázsát is, amely minden gyerek szívében csillagszikrákat gyújtott.