A sündisznó és az almafa barátsága

Az erdő szélén, ahol a fák lombja már ritkásodni kezdett, állt egy öreg almafa. Törzse vastag volt és barázdált, ágai kissé meghajoltak az évek súlya alatt, de minden tavasszal mégis megtelt illatos virágokkal, ősszel pedig roskadozott a piros almáktól. A fa alatt puha avar gyűlt össze, mintha egy apró ágy várná az arra tévedőt.

Egy csöppnyi sün, akit a környéken csak Borókának hívtak, egy hűvös őszi estén erre kóborolt. Fáradt volt, egész nap élelem után kutatott, és a lábai alig bírták már.

– Ez tökéletes hely lesz – szuszogta, miközben belefészkelte magát az avarba.

Ahogy elhelyezkedett, egy halk puffanást hallott. Meglepődve nézett körül, és észrevett maga mellett egy fényesen piros almát.

– Nahát – mondta csodálkozva –, ilyen finomság az égből?

A fa enyhén megzörrent a szélben, mintha válaszolna.

– Nem az égből, hanem tőlem – susogta halkan.

Boróka ijedten összegömbölyödött, de aztán kíváncsian kidugta az orrát.

– Te beszélni tudsz? – kérdezte.

– Régóta figyelem az erdőt – felelte az almafa –, csak kevesen hallanak meg.

A sün óvatosan beleharapott az almába, és az íze édes volt, lédús és megnyugtató.

– Köszönöm – mondta, és először érezte úgy, hogy nincs egyedül.

Attól az estétől kezdve Boróka minden nap az almafa alatt tért nyugovóra. A fa pedig, mintha figyelné a sün érkezését, mindig ejtett le neki egy-egy almát.

– Ma nagyon fáradtnak tűnsz – susogta egyszer a fa.

– Hosszú utam volt – felelte Boróka –, de tudtam, hogy itt vár rám valami jó.

A napok múltak, az ősz lassan télbe fordult. Az almafa ágai kiürültek, a levelek lehullottak, és egy reggel borzongató hideg érkezett.

– Nem tudok több almát adni – mondta szomorkásan a fa.

Boróka összegömbölyödött, de most nem a hidegtől félt.

– Nem baj – felelte halkan. – Már nem ezért jövök.

A fa meglepődött.

– Hanem miért?

– Mert itt otthon érzem magam. Melletted.

A szél végigsuhant az ágakon, és az almafa úgy érezte, mintha egy régi, elfeledett érzés térne vissza: a társaság öröme.

Ahogy a tél mélyült, Boróka egyre mélyebb gödröt ásott az avar alatt, és az almafa védelmezően hajolt fölé, felfogva a legerősebb szelet is.

– Pihenj csak – susogta. – Itt biztonságban vagy.

És amikor eljött a tavasz, és az első rügyek kipattantak az ágakon, Boróka álmosan bújt elő.

– Visszajött a meleg – mondta.

– És én is visszatértem – felelte a fa, immár virágokkal tele.

Azóta minden évben ugyanígy történt: nyáron árnyékot adott, ősszel almát, télen védelmet. Boróka pedig sosem maradt el.

Mert néha a legcsendesebb helyeken születnek a legerősebb barátságok.