A sün és a százszorszép titka

A harmatos reggel még alig bontotta ki fényes szárnyait a mező fölött, amikor a bozót alól előbújt egy kis sün. Mogorva kis jószág volt, mindenki tudta róla. Tüskéi mindig kissé felborzolódtak, az orra fintorogva rezdült, mintha a világ sosem volna egészen az ínyére.

A mezőn, ahol élt, rengeteg százszorszép nőtt. Fehér szirmaik körben, aranyszín közepük pedig úgy ragyogott, mint a kis napkorongok. És ezek a virágok… mintha mindig mosolyogtak volna.

A sün egyszer csak megállt köztük, és morrantott egyet.

– Nem értem – dünnyögte. – Mit lehet ezen annyira örömtelinek találni?

Az egyik százszorszép gyengén megrengette a szirmát a szélben.

– Jó reggelt, sün – mondta vidáman.

A sün felhorkant.

– Mi olyan jó benne? Harmatos a fű, csiklandozza a talpam, és reggel van. Ez máris három bosszúság egy órán belül.

A virágok halkan ringatóztak.

– De nézd csak az eget – szólt egy másik százszorszép. – A nap most bújik elő.

A sün felpillantott, majd vállat vont.

– Nap minden nap van.

– De ez a mai nap – válaszolta a százszorszép nevetve.

A sün morcosan továbbcsoszogott, de ahogy telt a nap, egyre több dologba botlott. Egy hangya küszködött egy morzsával a fűben.

– Segíthetnél – lihegte a hangya.

– Én? Ugyan már – morgott a sün. – Oldd meg magad.

Már épp továbbindult volna, amikor eszébe jutottak a mosolygó virágok. Visszanézett a hangyára, és sóhajtott.

– Jó, csak most az egyszer.

Óvatosan az orrával közelebb tolta a morzsát a hangya bolyához.

– Ó, köszönöm! – kiáltotta a hangya boldogan. – Nagyon kedves vagy!

A sün zavarba jött.

– Nem voltam kedves. Csak… nos… épp arra mentem.

Ahogy tovább ballagott, észrevette, hogy mintha melegebb lenne a levegő körülötte. Nem a naptól. Valami más miatt.

Később egy csiga próbált felkúszni egy magas kőre, de mindig visszacsúszott.

– Jaj, jaj – sóhajtozott.

A sün megállt.

– Ez aztán a szerencsétlenkedés.

– Segítenél? – kérdezte a csiga félénken.

A sün megint sóhajtott.

– Rendben.

Finoman nekidöntötte a tüskés hátát a kőnek, így a csiga könnyebben felcsusszant rajta.

– Köszönöm szépen – mondta a csiga.

A sün most már egészen furcsán érezte magát. Valami furcsa bizsergés volt a mellkasában.

Naplemente felé visszaballagott a mezőre, ahol a százszorszépek ringatóztak.

– Na – mondta nekik. – Azt hiszem, rájöttem valamire.

– Mire? – kérdezték a virágok.

– Amikor segítettem a hangyának… meg a csigának… ők boldogok lettek.

– Igen – bólogattak a százszorszépek.

– És aztán… valahogy én is.

A virágok szirmai lágyan megreszkettek a szélben.

– Látod – mondta az egyik. – A kedvesség ragályos.

A sün leült közéjük. A nap utolsó fényei végigsimították a mezőt.

Egy darabig csend volt.

Aztán a sün orra picit megrándult, és nagyon halkan megszólalt:

– Lehet, hogy… talán… én is egy kicsit mosolygok.

A százszorszépek pedig, mintha csak erre vártak volna, még vidámabban ringatóztak a szélben.