A sonkakosár csodás illata
Hajnalban a kis porta fölött még finom pára ült, s a kertben a harmat úgy csillogott a fűszálak hegyén, mintha apró gyöngyök szóródtak volna szét. Bence, a kerek arcú kis péklegény már ébren volt. Nagymamája, a derék és szelídkezű nagyi, az asztalon sorakozó tálakat igazgatta. Itt volt a pirosra főzött tojás, amott a puha kalács, s a közepén egy szép fonott sonkakosár várta, hogy ünnepi díszbe öltözzön. Bence tágra nyílt szemmel nézte a sok finomságot.
„Ma te is segítesz nekem, kisunokám” — mosolygott rá a nagymama. „A húsvéti készülődés akkor a legszebb, ha együtt végezzük.”
Bence boldogan bólintott. Óvatosan a kosár mellé lépett, és két tenyerével megfogta a puha kalácsot. Olyan meleg volt még, mint a napfény. A sonka fűszeres illata összeölelkezett a friss kenyér és a vaníliás kalács illatával, s hamarosan az egész udvar megtelt vele. A szellő is megérezte, s vidáman vitte tovább a kerítésen túlra.
Nem telt bele sok idő, s a kapu mellett megjelent az első szomszéd, Marika néni. Őt követte Pista bácsi, aztán két kisgyerek is benézett a sövény mögül. Mindnyájan mosolyogtak.
„Micsoda jó illat kanyarog idekint!” — mondta Marika néni. „Bizony, idevezetett minket.”
A nagymama nevetett, Bence pedig büszkén kihúzta magát. Még sosem látta, hogy egy kosárnyi finomság ennyi embert összehívjon. A szomszédok köréje gyűltek, s mindenki tett valami apróságot az ünnepi asztalra. Marika néni egy tálka illatos tormát hozott, Pista bácsi egy kis mézes süteményt, a gyerekek pedig frissen szedett ibolyát hoztak egy piciny csokorban.
Ám a nagy sürgés-forgás közepén egyszer csak Bence megállt. Nézte a kosarat, s bizony úgy látta, valami hiányzik róla. Körbejárta, kukucskált alája, megemelte a füleit is, mintha attól várná a választ. Aztán a nagymama szelíden végigsimított a kosár szélén.
„A szalag!” — mondta Bence halkan. „Hiányzik a szalag!”
A nagymama bólintott. „Bizony, kisfiam. Nem csak dísznek való. A szalag fogja össze szépen mindazt, amit közösen készítettünk.”
Bence máris futott a kamrába, de ott csak régi masnikat talált. Marika néni a fejét csóválta, Pista bácsi a bajuszát simította, a gyerekek pedig tanakodtak egy sort. Végül a legkisebb kislány felkiáltott:
„Nekem van egy piros szalagom a kötényemen! Anyukám tegnap kötötte rá.”
„Nekem meg egy sárga cérnám maradt a kosaramban” — mondta a másik gyerek.
A nagymama elmosolyodott. „Nem kell, hogy mindegyik ugyanolyan legyen. A közösen adott apróságokból lesz szép az ünnep.”
Így aztán a piros, sárga és fehér szalagból egy kedves kis masnit kötöttek, amely ugyan egyszerű volt, de annál szebben fogta össze a sonkát, a kalácsot és a többi finomságot. Bence ekkor értette meg, hogy az ünnep nemcsak attól lesz szép, ami az asztalra kerül, hanem attól is, hogy ki mit tesz hozzá szívből.
Mire a nap magasabbra kúszott, az udvaron már igazi tavaszi jókedv ült. Mindenki beszélgetett, nevetett, s még a tyúkok is csipogva topogtak a kerítés mellett, mintha ők is részei volnának az ünnepnek. A sonkakosár pedig ott állt középen, illatosan, szépen összefogva, körülötte a sok apró ajándékkal és szeretettel.
Bence a nagymama kezét fogta meg, és boldogan nézett körbe. Tudta, hogy ez a húsvéti készülődés sokáig megmarad az emlékezetében, mert nemcsak a kalács illata volt csodás, hanem az is, ahogyan a szomszédok és a család együtt tették szebbé az ünnepet. És amikor végül mindenki helyet foglalt az asztalnál, az udvaron mintha még a szél is csendesebben simogatta volna a fákat, hogy békésen, szeretetben kezdődhessen a húsvét.
