A selyemfelhő hintája

Messze-messze, az Ég legmagasabb kapuján túl, ahol a Nap aranyat sző a világ szemhéjaira, élt egy különleges felhő. Nem volt ez akármi felhő, hanem a legfinomabb, legpuhább és legfehérebb selyemfelhő, amit valaha látott az égbolt. Tito-nak hívták, és ő volt az, aki minden este gondosan összegyűjtötte a világ minden gyermekének álmait.

Egy este, amikor a csillagok már fényesen ragyogtak, Tito megérezte, hogy valami varázslatos történik vele. Lassan, gyengéden, mint a tavaszi szellő, elkezdett átalakulni. Karjai helyén finom, hosszú szálak nőttek, mint egy hintalánc, és körülötte csendesen megszületett egy hintaalap. A felhő hintává változott!

— Gyerekek — súgta Tito halkan — gyertek, üljünk fel a selyemfelhő hintára!

Az erdő fái alatt játszó aprócska gyerekek csillogó szemmel néztek fel az égre, ahol a selyemfelhő lassan ereszkedett le. Egy kisfiú, Misi, aki mindig nehezen aludt el, először meglepődött, majd széles mosollyal kiáltott:

— Tudom, hogy ez nem egy hétköznapi este lesz!

A gyerekek sorban bújtak fel a felhő hintájára, amely csendben, halk ringatózó mozdulatokkal kezdett egyre magasabbra emelkedni. A hintalánc finoman libegett a szélben, mintha csak a világ legkíméletesebb ölében lágyan hajladoznának a levelek.

— Nézzétek csak — mondta Tito — innen olyan kicsik vagyunk, mint a csillagpor, és minden gondotok lassan elszáll.

A hintáról elterülő látvány csodás volt: a város fényei pislákoltak, a fák lombjai susogtak, és még a távoli hegyek is álomba merültek. Misi lehunyta a szemét, és érezte, hogy a selyemfelhő melegsége és puhasága körülöleli, mint anyukája finom ölelése.

— Hagyjátok, hogy a szél énekeljen nekünk — mosolygott Tito —, és beszéljen az álmainkról.

A felhő hintája lassan hintázott, mintha csak saját meséjét, a selyemlángút homályos dallamait szőtte volna. A gyerekek arcán béke született, szívükben csillagok gyúltak, és hamarosan egyikük-másikuk el is merült az álmok birodalmában.

Az éjszaka közepén, amikor az utolsó kósza álom is megérkezett, Tito óvatosan selymes karjaival lesegítette a gyerekeket a földre, mintha csak egy lebegő, puha fészekből szállnának le.

— Álmokkal teli vagyunk mindannyian — súgta Tito, mielőtt visszafordult volna az ég felé —, holnap ismét hívlak benneteket, hogy vigyázzak az álmaitokra.

Így csendesen elringatta az éjszakát a selyemfelhő hintája, míg a világ lassan a nappali fények ölelésébe nem került. És ha figyelsz, talán egyszer még hallod, ahogy a szél mesél róla, hogy ott fenn, az ég tetején, egy felhő varázslatos hintaként ringatja az álmainkat.