A rigó és az orgonabokor

A rét fölött éppen virradt a hajnal. A fűszálakon ezernyi harmatcsepp csillogott, mintha apró üveggyöngyökkel szórták volna tele a földet. A levegő lágy volt és illatos, mert a rét szélén állt egy öreg orgonabokor, amely minden tavasszal lila és fehér virágokkal borította be önmagát.

Amint az első napsugár végigsimította a bokor ágait, egy sötét tollú rigó suhant le az égről, és megállt a legfelső ágon.

– Jó reggelt, orgonabokor – csivitelte vidáman.
– Jó reggelt, rigó – susogta a bokor, miközben apró virágai finoman megrezdültek a szélben. – Már vártalak.

Ez így történt minden reggel. A rigó mindig ugyanarra az ágra ült, és mielőtt énekelni kezdett volna, beszélgetett egy kicsit a bokorral.

– Mesélj nekem valamit a hajnalról – kérte egyszer a rigó.

Az orgona levelei lágyan összeértek.

– A hajnal olyan, mint egy nyitódó könyv – mondta csendesen. – Először csak egy halvány sor látszik az égen, aztán egyre több szín kerül rá. És minden nap egy új történet.

A rigó elgondolkodva billentette félre a fejét.

– Ha a hajnal könyv, akkor én talán a dallama lehetek – mondta.

És már énekelt is. Hangja tiszta volt és csengő, mint amikor egy apró patak kavicsok közt fut. A rét fölött szétáradt a dal, és a fűszálak, pipacsok, sőt még a messze bólogató margaréták is mintha egy pillanatra hallgatózni kezdtek volna.

Másnap a rigó újra megérkezett.

– Ma te mesélj – kérte az orgonabokor. – Milyen volt odafent az ég?

– Olyan kék volt, mint egy mély tó – felelte a rigó –, és a felhők lassan úsztak rajta, mintha vitorlások lennének.

A bokor virágai finoman megrezdültek.

– Milyen szép kép – sóhajtott. – Tedd bele a dalodba.

A rigó bólintott, és énekelni kezdett. Most a dallam magasra szállt, majd lágyan leereszkedett, mintha a felhők ringatták volna.

Így telt nap nap után. A rigó az eget hozta történetekben, az orgonabokor a föld illatát és a szél titkait. A beszédükből hangok születtek, a hangokból dallam, és a dallam napról napra szebb lett.

Egy reggel egy öreg sün állt meg a bokor tövében. Hallgatta egy darabig, majd megszólalt.

– Ki énekel ilyen csodálatosan?

A rigó egy pillanatra elhallgatott.

– Talán én – mondta szerényen.

– Talán mi – suttogta az orgonabokor.

A rigó elmosolyodott a maga madár-módján.

– Igazad van, barátom – mondta. – A dallam a te illatodból és az én hangomból születik.

Aznap reggel még szebben szólt az ének. A nap magasra emelkedett, a rét tele lett fénnyel, és aki csak arra járt – méh, katica, nyúl vagy vándorlegény –, mind megállt egy pillanatra.

Mert azon a réten mindenki tudta már: ott, az orgonabokor tetején születik meg minden reggel a rét legszebb dallama.