A pipacs, aki túl piros volt
A nyári rét puha szélben ringatózott, mintha láthatatlan tenger hullámai mozdítanák meg. Fűszálak hajladoztak, apró százszorszépek hunyorogtak a napfényben, és kék búzavirágok bólogattak komótosan. A rét közepén azonban állt valaki, aki sehogy sem találta a helyét.
Egy pipacs volt az. Tűzpiros, ragyogó, szinte izzó szirmokkal.
A többi virág lágy színekben pompázott: halvány sárgák, krémfehérek, világoskékek. Mellette a pipacs olyan volt, mintha egy csepp naplemente pottyant volna közéjük.
A pipacs minden reggel szégyenkezve nyitotta ki szirmait.
– Jaj, csak rám ne nézzen senki – sóhajtotta gyakran. – Túl piros vagyok. Túl feltűnő.
A szomszédos százszorszép kedvesen ringott felé.
– Ugyan már – mondta. – Szerintem szép vagy.
– Szép? – dünnyögte a pipacs. – Inkább rikító. Nézz csak rátok! Olyan finom színeitek vannak. Én meg… olyan vagyok, mint egy láng.
A búzavirág mosolyogva bólogatott a szélben.
– A láng is tud melegséget adni – jegyezte meg halkan.
De a pipacs csak lehajtotta a fejét. Egész nap azon igyekezett, hogy kicsit a fű mögé bújjon.
Egy délelőtt azonban különös zümmögés érkezett a rét fölé. Egy méhecske repült arra, aki hosszú út után pihenőhelyet keresett.
– Zümm… zümm… valahol meg kell állnom egy percre – morogta fáradtan.
Körberepült a rét felett. Sok virágot látott, de a szemét hirtelen valami élénk piros villanás ragadta meg.
– Nahát! – csodálkozott. – Micsoda gyönyörű szín!
Egyenesen a pipacs felé repült.
A pipacs észrevette, hogy közeledik.
– Ó jaj! – suttogta ijedten. – Biztos kinevet.
A méhecske azonban puhán leszállt a szirmára, és elégedetten felsóhajtott.
– Pont rád volt szükségem.
A pipacs meglepetten rezdült.
– Rám?
– Hát persze – zümmögte a méhecske. – Messziről is megláttalak. Olyan élénken ragyogsz, hogy rögtön tudtam, hol pihenhetek meg.
A pipacs szirmai kicsit még vörösebbek lettek.
– Tényleg… nem voltam túl rikító?
– Dehogy – nevetett a méhecske. – Épp ezért találtalak meg. Tudod, ha minden virág ugyanolyan lenne, sokszor eltévednénk. A te színed olyan, mint egy világító jel.
A pipacs elcsendesedett. A szél lágyan meglengette a szirmait.
– Akkor… hasznos vagyok?
– Nagyon is – felelte a méhecske. – És ráadásul gyönyörű.
A pipacs lassan felemelte a fejét. A napfény most már nem égette a szemét, inkább melegítette.
A méhecske még egy kicsit pihent, majd felrepült.
– Köszönöm a pihenőt, piros barátom! – kiáltotta vidáman. – Messziről is látni foglak!
A pipacs utána nézett, és először életében nem próbált elbújni a fűszálak között.
Ott állt a rét közepén, ragyogó piros szirmaival, és a szélben boldogan ringatózott. Mert most már tudta: néha éppen az tesz bennünket különlegessé, ami miatt korábban szégyenkeztünk. És valahol mindig akad valaki, akinek pont erre a különlegességre van szüksége.
