A pillangó, aki nem mert repülni

A rét még harmatos volt a reggeli nap első sugaraitól. A füvek tetején apró vízcseppek csillogtak, mintha ezernyi apró tükör várná, hogy visszamosolyoghasson az ébredő világra. A rét szélén, egy nagy zöld levél alatt, egy apró pillangó ült mozdulatlanul.

A szárnyai gyönyörűek voltak: halványkékek, mintha a kora reggeli ég egy darabja ragadt volna rájuk. Mégis alig rezdültek.

A pillangó sóhajtott egyet.

– Mi van, ha leesem? – suttogta.

Egy könnyű szél végigsimított a füveken, a virágok halkan ringatóztak. A közelben egy margaréta figyelte már egy ideje az apró teremtményt. Fehér szirmai úgy terültek szét, mint egy mosolygó nap körül a felhők.

– Miért ülsz ott ilyen szomorúan? – kérdezte kedvesen.

A pillangó kicsit megrezzent.

– Mert… repülnöm kellene – felelte halkan. – De én nem merek.

A margaréta kíváncsian bólogatott.

– És mitől félsz?

– Attól, hogy túl magas lesz. Vagy túl messze. Vagy hogy elrontom.

A margaréta nevetett egy aprót, amitől a szirmai vidáman megrezdültek.

– Nézz csak körül a réten! Látod a méheket? A szöcskéket? A szellőt?

A pillangó félszegen körbepillantott.

– Látom…

– Egyikük sem tudta rögtön, hogyan kell. Minden első lépés kicsit bizonytalan.

A pillangó csendben maradt.

– A szárnyaim olyan vékonyak – mondta végül. – Mi van, ha nem bírják el?

A margaréta gyengéden meghajolt felé.

– A szárnyak nem azért erősek, mert vastagok. Hanem azért, mert a szél segít nekik. És a bátorság.

A pillangó óvatosan megmozdította az egyik szárnyát. A nap fénye áttáncolt rajta.

– De nekem nincs bátorságom.

– De van – felelte a margaréta. – Csak még nem használtad.

A réten ekkor egy melegebb szellő suhant végig. A fűszálak táncolni kezdtek, a margaréta is halkan ringott.

– Próbáld ki – mondta. – Nem kell messzire menned. Csak ide… hozzám.

A pillangó sokáig nézte a virágot. A távolság alig volt nagyobb egy tenyérnyi útnál.

– Ha leesem…?

– Itt leszek – mondta a margaréta. – És a fű is. Ez egy barátságos rét.

A pillangó mélyet lélegzett. A szárnyai megremegtek, majd lassan kitárultak.

A napfény áttört rajtuk, és a kék szárnyak hirtelen ragyogni kezdtek.

– Most? – kérdezte.

– Most – felelte mosolyogva a margaréta.

A pillangó óvatosan megrebbentette a szárnyait. Egyszer. Aztán még egyszer.

És egyszer csak… elemelkedett.

Nem magasra. Csak egy kicsit a levél fölé. Pont annyira, hogy a szíve meglepetten dobbant egy nagyot.

– Repülök! – kiáltotta.

A szél gyengéden alátartott. A pillangó billegve, bizonytalanul, de egyre magabiztosabban siklott a levegőben, míg végül puhán landolt a margaréta szirmai között.

– Láttad? – lihegte boldogan. – Tényleg repültem!

– Mondtam én – nevetett a margaréta.

A pillangó felnézett az égre. Már nem tűnt olyan ijesztőnek. Inkább nagy volt és hívogató.

Egy újabb szellő érkezett.

A pillangó pedig most már gondolkodás nélkül tárta szét a szárnyait.

– Hová repülsz? – kérdezte a margaréta.

A pillangó vidáman megpördült a levegőben.

– Először körben a réten. Aztán… ki tudja?

És ahogy a nap egyre magasabbra emelkedett az égen, a kis kék pillangó már nem félt a levegőtől. Mert tudta, hogy a bátorság néha csak egyetlen apró rebbenéssel kezdődik.