A patak, aki álmos volt

A tél már hosszú ideje uralkodott az erdő felett. A fák ágain csillogó zúzmara telepedett meg, mintha ezernyi apró csillag költözött volna az ágak közé. A dombok között megbúvó patak vastag jégtakaró alatt szunyókált, mozdulatlanul, mint aki elhatározta, hogy idén nem kér a tavaszból.

Odafönt a víz fölé hajló fűzfa sóhajtott egyet, és vékony ágai megzörrentek a hideg szélben.

– Ideje volna már felébredned – suttogta a jég alá. – A nap egyre magasabbról néz ránk.

De a patak csak mélyebbre húzódott áttetsző takarója alá. Odalent, a kövek között még őrizte a tél csendjét. Jólesett neki a lassúság, a nyugalom, a fehér csönd, amelyben nem kellett csobognia, nem kellett sietnie sehová.

Egy reggelen azonban különös hang hasított a levegőbe. Először halkan csendült, mint egy elveszett ezüstcsengő, aztán egyre bátrabban szólt.

– Tí-tíí! Tíí-tíí!

A vörösbegy megérkezett.

Apró mellkasa büszkén feszített, s csillogó szemével végignézett az alvó tájon.

– Hé, te odalent! – kiáltotta vidáman. – Hallasz engem? Tavasz közeleg!

A patak morogva rezdült meg a jég alatt. Egy hajszálvékony repedés futott végig a felszínen, mintha álmában összeráncolta volna a homlokát.

– Még korán van – dünnyögte tompán. – Olyan jó itt. Pihenek még egy kicsit.

A vörösbegy nem sértődött meg. Átrebbent egy közeli ágra, és még dallamosabban kezdett énekelni. Hamarosan más hangok is csatlakoztak hozzá: a cinegék csilingelő csacsogása, a rigó mélyebb, klarinétos füttye. Az erdő fái lassan visszhangozták a zene szelíd hullámait.

A nap sugara kíváncsian bekukucskált a fák között. Aranyló ujjai végigsimították a jeget. Ott, ahol hozzáért, apró csillanások jelentek meg, majd finom cseppek gördültek alá.

A patak odalent megérezte a változást. A jég már nem szorította olyan keményen. A kövek között halk moccanás indult.

– Hallod ezt a dalt? – kérdezte a fűzfa biztatóan. – Érted énekelnek.

A patak figyelt. A madarak hangja nemcsak a levegőben csengett, hanem mintha a víz mélyére is leszivárgott volna. A dallam meleg volt és ígérettel teli. Beszélt a zöldülő rétről, a nyíló virágokról, a játékos szellőről.

– Ha felébredek, újra rohannom kell – sóhajtotta a patak. – Újra viszem majd a faleveleket, tükrözöm az eget, csiklandozom a halak hasát.

– Pontosan – nevetett a vörösbegy. – Ez a dolgod. És milyen szépen csinálod!

A patakban ekkor valami megmozdult. Nem csupán a víz, hanem a kedv is. Eszébe jutott a nyári napfény csillogása, amikor gyerekek hajoltak fölé, és kavicsokat dobáltak bele. Emlékezett a szarvasokra, amelyek óvatosan lépkedtek partján, és az esti csillagokra, amelyek benne fürödtek.

Egy hangos reccsenés törte meg a gondolatait. A jég megrepedt, majd egy darabon felpattant. A víz felszínén először csak egy buborék jelent meg, aztán még egy, végül egy apró csobbanás hallatszott.

– Jól van, jól van – nevetett a patak, immár tisztábban csengő hangon. – Felébredek!

A jégtakaró darabjai lassan eltávolodtak egymástól, mint álmos szemhéjak. A víz először bátortalanul, majd egyre vidámabban kezdett csörgedezni. A hangja friss volt, akár a reggeli levegő.

A madarak ujjongva röppentek fölé.

– Üdv újra köztünk! – kiáltotta a cinege.

– Hiányzott a hangod – tette hozzá a rigó mély tónuson.

A patak kacagva kanyargott tovább a dombok között. Már nem érezte nehéznek az ébredést. Minden csobbanása egy-egy válasz volt a madarak dalára, minden fodra a nap simogatására felelt.

A fűzfa elégedetten hajolt fölé, ágaival finoman érintve a friss vizet.

Az erdő újra lélegzett, és a patak, amely nem akart felébredni, végül rájött, hogy a legszebb álmok néha éppen akkor kezdődnek, amikor kinyitjuk a szemünket.