A nyuszifüles kalap, ami túl nagyra nőtt
Panni, a huncut kis nyuszi már napkeltekor kipattant az ágyából, mert aznap nagy sürgés-forgás várt rájuk. Közeledett a húsvéti vásár, és a régi varróműhelyben mindenki dolgozott valamin. Az egyik asztalon szalagok pihentek, a másikon sok-sok színes fonal, s a polcokon festett tojások sorakoztak, mint apró, vidám labdácskák.
Panni úgy szökkent be a műhelybe, mint egy puha pamacs. Egyszer csak megakadt a szeme egy különös kalapon. Olyan kedvesen ült a széken, mintha csak rá várna. Kerek volt, puha volt, és két nyuszifülszerű dísz állt rajta vidáman az ég felé.
— Milyen csuda szép! — kiáltotta Panni, és máris felpróbálta.
A kalap picit lötyögött, de nagyon tetszett neki. Másnap reggel aztán alig hitt a szemének: a kalap nagyobb lett. Nem sokkal, csak annyira, hogy Panni füle eltűnt alatta. A következő reggel megint nőtt egy kicsit. A varrónéni, Ilus néni, csodálkozva paskolta meg az anyagát.
— Ej, ez a kalap bizony nem szereti a nyugodalmat — mondta mosolyogva.
Panni pedig nevetett, mert neki nagyon tetszett ez a furcsa csoda. Mindenki mást gondolt róla. Az egyik nyuszi szerint jó lenne kosarat vinni benne. A másik azt mondta, tartsák benne a szalagokat. Egy kis sárga csibe még azt is felvetette, hogy legyen húsvéti fészek a tojásoknak. Panni azonban inkább elgondolkodott.
— Ha a kalap ilyen szépen nő, biztosan tud valami hasznosat is — mondta.
És valóban így lett.
Amikor a vásár előtti délután a nap erősen sütött, Panni a kalapot a festett tojások fölé tette. A tojások nem melegedtek meg, szépen csillogtak alatta, és úgy pihentek az árnyékban, mint tavasszal a virágok a bokor alatt. Sokan odajöttek megnézni, milyen ügyesen védi a kalap a szép tojásokat.
Másnap Panni a gyöngyfüzért próbálta ki. A kalap olyan tágas lett, hogy a sok csillogó gyöngy kényelmesen elfért alatta, és attól még szebben ragyogott. Panni közben apró tapsikoló léptekkel szaladgált a vásári asztalok között, és nagyon büszke volt.
Aztán egyszer csak halkan morajlott az ég. Sötét felhők gyűltek a mező fölé, és mire bárki sejthette volna, finom tavaszi eső kezdett cseperegni. A kisebb nyuszik addigra már mind kinn játszottak a réten, és egy pillanat alatt messzire futottak volna, ha Panni nem kiált:
— Gyertek csak ide!
A csodakalap alá bújtak négyen, öten, végül még hatan is, és nevettek, mert bizony mindnyájan elfértek egy rövid időre. A kalap alatt olyan volt minden, mintha egy puha, meleg kunyhóban lennének. Az eső kopogott odakinn, ők pedig összebújva hallgatták a cseppek muzsikáját.
Amikor kisütött újra a nap, a vásár már tele volt jókedvvel. A kalap nemcsak vicces darab lett, hanem mindenki kedvence. Akadt, aki a szalagokat tartotta benne, akadt, aki a szőlőágakat rendezte alá, és akadt, aki csak megállt mellette egy pillanatra, hogy mosolyogjon rajta.
Panni ekkor értette meg, hogy a legkülönösebb dolgok is széppé válhatnak, ha valaki szeretettel talál rájuk, és kitalálja, mire jók. A húsvéti vásáron mindenki arról beszélt, milyen kedves a nagyra nőtt nyuszifüles kalap, és Panni olyan boldogan szökdécselt körülötte, mintha ő maga is a tavasz egyik apró, vidám csodája volna.
