A nyuszi, aki megtalálta a tavasz első dalát

Március derekán a domboldalon még szaladt a szél, mint egy vidám, kíváncsi gyerek. Meg-megrázta a bokrokat, megcsiklandozta a fűszálakat, és belekapott az öreg nádas szálai közé is. Egy kis nyuszi, akit Palkónak hívtak, éppen arra hoppanált a réten. Füleit egyszer erre, egyszer arra fordította, mert a szélben valami különös hangot hallott.

Nem volt az halk neszezés, nem is madárkáromkodás, hanem olyan puha, remegő muzsika, mintha a tavasz maga próbálgatná az első dallamát. Palkó megállt egy pillanatra, aztán nagy kerek szemeivel a nádas felé nézett.

– Hát ez meg mi lehet? – suttogta.

A hang újra felcsendült, vékonyan és hegyesen, aztán elillant a szélben. Palkó nem volt ijedős nyuszi, inkább bátor és kíváncsi. Finoman megmozgatta kis bajszát, és hopp, máris elindult a hang irányába. A fű levelei nedvesen csillogtak a lába alatt, s a márciusi szél néha meglengette a bundáját, mintha csak azt mondaná: gyere csak, gyere csak!

Amikor a nádas széléhez ért, meglátott ott egy aprócska fészket. Egy vékony ágacskára épült, és ide-oda hintázott a szél derekán. Benne egy kis énekesmadár kuporgott. Tollai még kissé borzosak voltak, csőre pedig úgy nyílt és csukódott, mintha nagyon szeretne valamit mondani, de még kereste hozzá a legszebb hangot.

– Jó napot, madárka! – szólalt meg Palkó kedvesen. – Te muzsikálsz itt?

A madárka bólintott.

– Az első tavaszi dalomat szeretném elénekelni – csipogta –, de a szél folyton meglengeti a fészkemet, és nem találom a nyugodt helyet.

Palkó erre helyben összeszorította kis tappancsait. Tudta ő, hogy nagy dolgokhoz néha egy csöppnyi csend kell.

– Segítek neked – mondta határozottan. – Találunk egy békés helyet, ahol szépen gyakorolhatsz.

Azzal körülnézett a réten. A kert szélén sűrűbb bokrok álltak, mögöttük egy öreg orgonabokor hajlította lila rügyeit a nap felé. Ott a szél már nem fújt olyan erősen, és a madárka fészkének is jobb menedéke lehetett. Palkó óvatosan visszapattogott a kert szélére, aztán vissza a nádas mellé, és megmutatta az utat.

A madárka először csak pislogott.

– Elkísérsz? – kérdezte félénken.

– Hogyne! – felelte Palkó. – Egy tavaszi nyuszi mese hőse nem hagyja magára a dalocskát.

Így hát mindketten útnak indultak. Palkó elöl hopponált, a madárka pedig a fészkében ringatózva, ágonként, szálanként követte őt, amennyire csak tudta. Útközben a kertből előbújt egy sündisznó, aki álmosan nyújtózott egyet.

– Mi ez a csodaszép hang? – morogta barátságosan.

– A tavasz első dala – súgta Palkó.

A sündisznó erre mosolyogva félrehúzódott, hogy ne zavarjon senkit.

A kapunál két kiskacsa totyogott arra, csőrükkel a friss fűszálakat csipkedve. Amint meghallották a pici csicsergést, megálltak, és csodálkozva hallgatták. Még a szomszéd macska is lehuppant a kerítés alá, és csak nézett, hunyorogva, mintha megérezte volna, hogy most valami igazán szép készülődik.

Palkó nagy gonddal kiválasztott egy csendes, szélvédett bokorszélt a kert végében. Ott a nap melegítette a földet, és a fű között már apró sárga virágok nyitogatták a szirmaikat. A nyuszi puha mozdulattal néhány száraz levelet félrehúzott, hogy a fészek még biztosabban üljön az ágon. A madárka hálásan csipogott, majd kipróbált egy hangot.

A hang eleinte picit remegett. Aztán jött még egy, és még egy. Palkó mosolyogva ült le a bokor tövébe, s csak úgy figyelt. A madárka újra meg újra nekifutott, míg végül egyszer csak tisztán, szépen, csilingelőn megszületett az első tavaszi dallam.

Mintha a kert is felhúzta volna a füleit. A fűszálak egy kicsit egyenesen álltak, a bokrok levelei halkan susogtak, a kiskacsák együtt billegették a fejüket, a sündisznó pedig még az orrát is az ég felé emelte. Még a szél is elcsendesedett egy pillanatra, mintha ő is meghallgatná az éneket.

A madárka dalában benne volt a langyos napfény, a friss föld illata, a rügyek nyíló reménye és valami vidám várakozás is. Olyan érzés volt ez, mint amikor tudjuk, hogy közeleg a húsvét, és a házak, kertek, szívek lassan ünneplősebbek lesznek. Palkó szíve örömmel telt meg, mert érezte: segített valami szépet megszületni.

Amikor a dal véget ért, a kertben mindenki csendben maradt egy kicsit. Aztán a kiskacsák halkan tapsoltak a pici szárnyaikkal, a sündisznó elismerően hümmögött, a macska pedig békésen dorombolt egyet.

– Ez volt a legszebb hang, amit valaha hallottam – mondta Palkó boldogan.

A madárka meghajtotta a fejét.

– És te találtál nekem hozzá egy nyugodt helyet – felelte. – Nélküled talán még sokáig kerestem volna az első dalomat.

Palkó elpirult, amennyire egy nyuszi el tud pirulni, aztán elégedetten megsimította a bokor tövét.

Attól a naptól kezdve gyakran visszatértek oda az állatok. Megálltak egy percre, meghallgatták a madárka próbáit, és közben a kertben egyre inkább érezni lehetett a tavasz közeledtét. A levegő illata édesebb lett, a nap melegebb, a szívek pedig könnyebbek.

Palkó pedig, ha a szél újra meglegyintette a füleit, csak mosolygott. Tudta már, hogy néha egy apró, bátor lépés is elég ahhoz, hogy megszülessen valami szép. És amikor a kert szélén felcsengett az első tavaszi dal, mindenki tudta: a húsvét is hamarosan bekopogtat a kapun, vidáman, szelíden, virágillatú lábujjhegyen.