A nyuszi, aki elszámolta a tojásokat
Peti, a festékes kötényű kis nyuszi egy tavaszi reggelen vidáman ugrándozott be a nagymama kamrájába. Odakint csiviteltek a madarak, bent pedig finom kalács illata szállt a levegőben. A polcokon még kék, piros, sárga és zöld szalagok pihentek, a sarokban pedig egy nagy kosár állt, tele csillogó, színes tojásokkal.
Peti olyan boldog volt, hogy a bajuszkája is megremegett örömében. Nagymama azt mondta neki, hogy számolja meg szépen a tojásokat, mert húsvétkor mindegyikre szükség lesz. Peti nagy komolyan bólintott, és úgy érezte, most aztán megmutatja, milyen ügyes ő, a húsvéti nyuszis mese kis segítője.
Először nagyon szépen kezdte. Egyet ide tett, egyet oda nézett, és halkan számolt: egy, kettő, három. Ám közben meglátott egy guruló fonalgombolyagot, és utána szökdécselt. Mire visszatért, a tojások már másképp feküdtek, mint előtte. Peti újrakezdte a számolást. Egy, kettő, három, négy. De ekkor a cicus benézett az ajtón, és kíváncsian meglökte a kosarat az orrával. A tojások kissé összebújtak, majd megint más rendbe kerültek.
Peti egyre többet próbálkozott. Számolt gyorsan, lassan, suttogva és hangosan is. De akárhányszor végigért a soron, valami apróság megmozdította a tojásokat. Egy szellő beosont az ablakon, egy szalag lecsúszott a polcról, a kis nyuszi pedig már egészen összekuszálta a fejében a számokat.
Végül leült a kamra küszöbére, és búsan lehajtotta a fülét. „Én ezt sosem tudom megcsinálni” – sóhajtotta. Nagymama ekkor odalépett hozzá, nem szidta meg, nem is nevetett rajta. Csak elővett egy régi, fonott kosarat, amit még régóta őrizgetett, és Peti ölébe tette.
„Tedd ebbe őket szépen, fiam” – mondta kedvesen. „A rend néha akkor születik meg, ha az ember türelmesen újrakezdi.”
Peti a kosárba rakta a tojásokat egyenként. Most nem sietett. Nem zavarta, ha közben a cica rákukucskált, vagy ha a szalag meglebbent a szélben. Csak figyelt, és újra meg újra ugyanazzal a nyugodt mozdulattal tette a tojásokat a helyükre. A színes tojások szépen sorba kerültek, mint egy tavaszi kis örömvonat.
Amikor végzett, Peti boldogan összekulcsolta a tappancsát. Rájött, hogy nem az a legfontosabb, hogy minden mértani pontossággal sikerüljön rögtön elsőre. Sokkal jobb érzés volt együtt dolgozni, nevetni, próbálkozni, és közben örülni annak, hogy közeleg a húsvét.
Nagymama megsimogatta a fehér fülecskéjét, a cica dorombolt egyet, Peti pedig büszkén nézett a szép, rendezett kosárra. A kamrában melegség lett, az ablakon túl pedig még vidámabban csicsergett a tavasz.
Így történt, hogy Peti, a festékes kötényű kis nyuszi megtanulta: néha nem az számít, hányadszorra sikerül valami, hanem az, hogy közben senki se veszítse el a jókedvét. És aznap este, amikor a nap lebukott a rét mögött, már mindenki mosolyogva készült a húsvétra.
