A nyuszi, aki a tojásfestéshez keverte a színeket
Palkó, a csupa festékfoltos kis nyuszi már kora reggel kipattant a fészkéből. Az ablakon besütött a tavaszi nap, és úgy csillant a kis műhely padlóján, mintha aranyszemcséket hintettek volna szét rajta. Odakint a falu gyerekei nevetgéltek, kosárkákban hozták a tojásokat, és nagy izgalommal készülődtek a húsvéti tojásfestéshez.
Mindenki tudta, melyik festékhez nyúljon. A piros piros maradt, a kék kék, a sárga sárga. A gyerekek óvatosan mártogatták bele a tojásokat, nehogy valami baj legyen. Egyikük sem mert új színt keverni, mert úgy gondolták, a tojás akkor szép, ha pont olyan lesz, mint a múlt évben.
Palkó azonban másféle nyuszi volt. Az orra mindig kíváncsian remegett, a füle mindig valami csínytevést, vagy inkább valami új ötletet szimatolt. Ahogy ott szorgoskodott a festékes asztal mellett, észrevette, hogy két kis tégelyben már alig-alig lötyög egy-egy utolsó csepp: az egyikben halványkék festék csillogott, a másikban rózsaszín.
„Kár lenne, ha ez itt maradna” – gondolta Palkó, és mert ő volt a legügyesebb, legfürgébb kis nyuszi, óvatosan egymás mellé billentette a két tégelyt. De ám egy hirtelen kis mozdulatnál a két csepp összekoccant, összefutott, megforgott, és egyszer csak olyan szín született belőlük, amilyet még senki sem látott.
Nem volt az egészen kék. Nem volt egészen rózsaszín sem. Inkább olyan lett, mint a hajnali égbolt, amikor a nap még csak éppen csiklandozza a felhőket, és közben ott bujkál benne egy virág szirma is. A gyerekek elállták a lélegzetüket.
„Micsoda szín ez?” kérdezte Marci, és közelebb hajolt.
„Olyan, mint a tavaszi szellő!” mondta Eszter.
„Nem, olyan, mint a pitypang és a felhő közös mosolya!” nevetett Palkó.
A műhelyben egyszerre vidám zsongás kerekedett. A gyerekek egymásra néztek, majd a festékes bögrék felé fordultak. Palkó újra meg újra megmutatta, hogyan lehet egy picike cseppből meglepetést készíteni. Egy tojásra csíkok kerültek, mert a kis Kata vékony ecsettel futtatott rajta sárga vonalakat. A másikra pöttyök születtek, mert Bence úgy mártotta bele az ujját a festékbe, mintha apró tavaszi ernyőcseppeket rajzolna. A harmadikra levelek emléke ültek rá, finom, göndör minták formájában, mint amikor a bokrok előbújó rügyei integetnek a szélnek.
S amikor valaki aggódva megkérdezte, nem baj-e, hogy egyetlen tojás sem lesz pont ugyanolyan, mint a másik, Palkó csak nevetett, és a bajusza derűsen megrebbent.
„De hát épp ez benne a szép” – mondta. – „A rétben sem egyformák a virágok. A felhők sem hasonlítanak egymásra. A húsvéti tojásfestés is attól vidám, hogy minden tojás másféle mesét tud elmondani.”
A gyerekek erre még bátrabban kevergetni kezdtek. Lett zöldes-kékes tojás, napsárga alapon apró piros pettyes tojás, és olyan is, amelyen a színek finoman egymásba úsztak, mint a tó tükrén a hajnali fény. A kis műhely megtelt nevetéssel, festékszaggal és tavaszi örömmel.
Amikor a kosarak végre megteltek, mindenki körbeállta az asztalt. A tojások csillogtak, fénylettek, és egyik sem volt ugyanaz, mégis mindegyik gyönyörű volt a maga módján. Palkó büszkén nézett rájuk, a gyerekek pedig elégedetten mosolyogtak.
Aznap a faluban sokáig beszéltek a különös színről, amely két utolsó cseppből született. De még ennél is többet emlegettek azt, hogy milyen jó volt együtt próbálkozni, nevetni és alkotni. Mert a legszebb húsvéti tojásfestés nem attól lesz emlékezetes, hogy minden tojás tökéletesen egyforma, hanem attól, hogy szeretettel készül, és öröm születik belőle minden egyes színnel.
