A nyúlcipős kokárda

Bence, a nyúlfiú úgy szökkent át a réten, mintha a szél vitte volna. Hosszú lábai könnyedén rugaszkodtak, s amerre járt, a fűszálak csak hajbókoltak utána. Közeledett az ünnep napja a faluban, amikor az iskolaudvaron együtt emlékeztek meg a régi időkről, és minden gyerek szépen, tisztán, ünneplőben gyülekezett.

Bence már napok óta azon törte a fejét, hogyan lehetne ő a legszebben díszített a sok kis állat között. Nem azért, mert rossz szívű volt, csak nagyon szeretett kitűnni. „Ha már én vagyok a leggyorsabb a faluban” – gondolta –, „akkor legyen rajtam a legcsinosabb dísz is!”

Így hát elővette a kis dobozát, amiben madzag, piros-fehér-zöld szalagocska, meg néhány apró, csillogó gyöngy lapult. Bence nagy buzgalommal kezdett kokárdát készíteni. A kör alapját szépen megigazította, majd rátekerte a szalagokat, és középre egy fényes gom­bot akart tenni. Olyan kokárdát szeretett volna, amilyet még senki sem látott.

Ám épp amikor kész lett, egy huncut széllökés besurrant az ablakon. A szalagok meg-meglen­dültek, aztán széthullottak, mintha kis játékos madarak lettek volna. Bence gyorsan összerakta őket, de a szél újra belekapott. A következő percben megint kibogozhatta az egészet.

– Hát ez nem igaz! – toppantott bosszúsan. – Miért nem tud úgy maradni, ahogy én akarom?

Odakint közben mások is készülődtek az ünnepségre. A kis mókusok már rendben sorakoztatták a bokrétáikat, a sündisznócsalád tagjai szépen kisimították a szalagjaikat, a gyerekek pedig a tanító néni segítségével tűzték fel a piros-fehér-zöld díszeket. Bence kinézett az ablakon, és egyre zsugorodott a kedve. Úgy érezte, mindenki ügyesebb nála.

Ekkor az öreg hímzőnéni, Juli néni, aki a falu szélén lakott, és halkan, türelmesen mindig tudott mosolyogni, bekopogott hozzá. Régi, apró virágokkal hímzett kendő volt a fején, s a kezében egy kosárkát tartott.

– Miért olyan molyhos a te fülecskéd, Bence? – kérdezte kedvesen.

Bence sóhajtott, s elmesélte, hogy ő bizony különleges kokárdát akart, de a szalagok nem akartak vele maradni.

Juli néni elmosolyodott.

– A szép dísz nem attól szép, hogy minél több minden csillog rajta – mondta csendesen. – Néha a legegyszerűbb forma a legszebb, ha gondos kézzel készül.

Azzal elővett egy kis fehér és piros anyagot, meg egy zöld szalagot.

– Nézd csak, Bence! Először legyen egy szép, kerek alap. A kör olyan, mint az összetartás: nincsen eleje, nincsen vége, mégis teljes. Aztán jöhet rá szépen a szín, de nem kell sietni. Egy-egy öltés, egy-egy simítás elég. A jó munka nem fut el az ember kezéből.

Bence csendesen figyelt. Juli néni lassan mutatta, hogyan lehet a szalagot úgy hajtani, hogy ne bomoljon ki, hogyan kell a közepét megerősíteni, s hogyan lehet a pirosat, fehéret és zöldet úgy elrendezni, hogy szépen simuljanak egymás mellé. Bence először ügyetlenkedett egy kicsit, de Juli néni nem sürgette. Csak annyit mondott:

– A kezed ügyes, csak meg kell hallgatni.

Bence újra nekilátott. Most nem akart mindent egyszerre. Nem sietett, nem kapkodott. Egy kört tett a keze közé, aztán szépen, sorban ráfektette a színeket. Amikor a szél meg-meglesett az ablakon, már nem ijedt meg tőle, mert a kis dísz erősebben állt össze. Végül a közepére egy apró, piros gomb került, s a kokárda egyszerre lett egyszerű és szép.

Bence ránézett, és halkan elmosolyodott.

– Ez nem olyan csillogó, mint az enyém volt az elején – mondta.

– Nem is kell, hogy az legyen – felelte Juli néni. – Az a legszebb, amit szeretettel készítenek.

Bence ekkor már nem azt nézte, mennyire különleges vagy fényes a dísze. Inkább arra gondolt, hogy ezt saját maga csinálta, Juli néni nyugodt szavainak segítségével. És ettől a kis kokárda sokkal többet ért neki, mint bármelyik fényes gyöngy.

Amikor elérkezett az ünnepség ideje, a falu apraja-nagyja az iskolaudvarra indult. A harang is halkan megszólalt, a gyerekek szépen sorba álltak, s a fák ágai fölött mintha maga a tavasz is csendesebben hallgatózott volna. Bence mellére tűzte a maga készítette kokárdát. A dísz nem csillogott hivalkodón, mégis olyan szépen ült rajta, mintha oda született volna.

Ahogy bekocogott a többiek közé, Juli néni rámosolygott. Bence visszamosolygott, és most már nem azon örvendezett, hogy ő a legdíszesebb, hanem azon, hogy megtanulta: a szívvel készített dolog mindig melegebb, mint a sietségből született.

Aznap az ünnepségen mindenki együtt énekelt, együtt emlékezett, és a kis Bence is büszkén állt a többiek között. A kokárdája ringott egy kicsit a mellén, de nem bomlott szét. Ott maradt rendesen, mint egy kis piros-fehér-zöld ígéret: aki türelmet tanul, annak a keze alatt szép dolgok születnek.

És Bence attól a naptól fogva, ha valamit készített, már nem sietett annyira. Tudta, hogy a legszebb dísz nem az, ami a legfényesebben ragyog, hanem az, amit szeretettel és nyugodt szívvel formálnak meg.

Göbölyös Attila
Göbölyös Attila

Göbölyös Attila meseíró és szerző, aki számos gyermek- és hagyományőrző mesével gazdagította a magyar online mesekínálatot. Többek között olyan történetek szerzője, mint a Peti és a kokárda, A huszár kiscsikója, A szabadság madara és Télapó elveszett zsákja – melyek rendszeresen megjelennek a Mesélek Neked oldalán. Emellett újabb boszorkányos kalandjai is felbukkannak a Tündérkönyv felületén. Művei izgalmasak, tanulságosak, és gyakran magyar hagyományokra, ünnepekre építenek, így nemcsak szórakoztatnak, de kultúrát is közvetítenek a fiatal olvasók felé.

Articles: 109