A nap és a felhő békülése

Az ég azon a reggelen szokatlanul zaklatott volt. A Nap aranyló korongja már korán felkúszott a látóhatár fölé, sugarai büszkén simogatták a dombokat, mezőket és a még álmos folyót. Ám a magasban egy szürke, bodros felhő komoran gomolygott, és egyre közelebb sodródott hozzá.

– Félre az utamból! – rivallt a Nap, sugarait erősebbre fonva. – Ideje, hogy felmelegítsem a földet. Az emberek és az állatok várják a tavaszt.

– Nem parancsolhatsz nekem – morrant a Felhő, és kövér páracseppeket rázott magáról. – A föld szomjas, a patakok csörgedezése halkul. Eső nélkül mit ér a te meleged?

A Nap fellángolt. Fényétől a dombtetők aranyba borultak, de az árnyékok makacsul kapaszkodtak a völgyekbe.

– Én adok életet! Nélkülem örök tél maradna!

– És nélkülem kiszáradna minden! – dörgött a Felhő, s hangjára megrezdültek a fák ágai.

A vita heve egyre nőtt. A Nap forróbban tündökölt, a Felhő egyre terebélyesebbé vált, míg végül az égbolt fele sötétbe burkolózott, másik fele vakító fényben úszott. A mezőn a hóvirágok tanácstalanul bólogattak, a madarak elhallgattak, s még a szél is óvatosabban fújt.

Egy aprócska cinege, aki épp fészekrakáshoz gyűjtött száraz szálakat, felröppent a magasba, és félénken megszólalt.

– Talán… talán nem kellene veszekednetek – csipogta. – Mi itt lent mindkettőtöket szeretünk.

– Szeretnek? – kérdezte meglepetten a Nap.

– Szeretnek? – visszhangozta a Felhő.

– Amikor esik, fellélegzik a föld – magyarázta a cinege. – Amikor kisüt a nap, felenged a hideg, és dalra fakadunk. Egyikőtök sem több a másiknál. Együtt vagytok a tavasz.

A Nap sugarai elgondolkodva puhultak, a Felhő gomolygása lassabb lett. Csend telepedett az égre, de nem az a feszültséggel teli, hanem a várakozó, békés csend.

– Talán… próbáljuk meg együtt – mondta a Nap, s fénye már nem égetett, csak melengetett.

– Nem ígérem, hogy nem hullatok néhány cseppet – felelte a Felhő.

– Az jól jöhet – mosolygott a Nap.

A Felhő finom, csillogó esőt permetezett, épp csak annyit, hogy a föld illatos párát leheljen. A Nap sugarai áttörtek a felhő fátylán, s a cseppek aranyba öltözve ragyogtak. A domboldalon apró pocsolyák csillantak fel, bennük az ég kéksége és a felhő szelíd szürkéje tükröződött.

Az emberek kiléptek házaik elé, arcukat a melengető fény és az üde permet felé fordítva.

– Érzitek? – kérdezte egy kisfiú, aki levetette a vastag sálját. – Már nem csípi az arcom a hideg.

A hóvirágok kihúzták magukat, a patak vidámabban csergedezett, és a cinege boldogan próbálgatta tavaszi dalát.

Aznap született meg az első igazán meleg délután. Nem égető forróság volt, és nem is áztató zápor, hanem simogató, aranyló melegség, amelyben ott bujkált az eső friss ígérete. Az ég alján halvány szivárvány bontakozott ki, mintha a Nap és a Felhő kézfogása lenne.

– Látod? – súgta a Felhő.

– Látom – felelte a Nap.

És attól a naptól kezdve, valahányszor elérkezett a tavasz küszöbe, eszükbe jutott a vita emléke. Nem azért, hogy újra összevesszenek, hanem hogy tudják: a legszebb délutánok akkor születnek, amikor a fény és az eső nem egymás ellen, hanem egymásért ragyog az égen.